Egy: semmit. Ekkor az marad a piacon, aki mégiscsak elő tudja állítani, mondjuk, a sertéshúst annyiért, amennyiért meg tudjuk venni, illetve annyian maradnak, amennyi sertéshúst mégiscsak megengedhetünk magunknak. Sokkal nagyobb arányban eszünk majd illegális és külföldi sertést, s a magyar sertés múltját és jövőjét két mondatban foglalhatjuk össze: többször annyi volt, mint amennyi van. Többször annyi van, mint amennyi lesz.

A másik lehetőség: a kormány beáll levegőnek a cintányérok közé. A kormányok valamiért úgy szokták gondolni, hogy ez jó nekik. De hogy miért? Ha a kormány a termelők javára torzítja a piacot, a fogyasztók utálják, ha a fogyasztók javára, akkor a termelők, ha pedig megpróbálja valamiképp ügyesen, hogy az unió ne morogjon, közpénzzel (is) enyhíteni a fájdalmakat, akkor az adófizetők. Az adófizetők persze nálunk nem olyan tudatosak, hogy ilyenkor közvetlenül utálják a kormányt.

A kiadási oldalon úgy szívják a közpénzt, mintha a semmiből folyna, a bevételi oldalon pedig úgy szívják – az adó miatt a fogukat –, mintha az a semmibe menne. A két szívás közötti összefüggést kevesen élik át. De ettől a kormány még nem ússza meg. Valahogy minden kiadott fillért be kell hozni, az valahol, valakinek fáj, és csökkenti a kormány iránti elragadtatását. Ez a kormány baja. A köz baja az, hogy bármi, amit a kormány közpénz felhasználásával megtesz, csökkenti a lehetőségét arra, hogy valami más bajt enyhítsen.

Rengeteg hatékony érvvel lehet egy kormányt beavatkozásra serkenteni. Először is azzal, hogy van sok minden, amit sehol a világon nem tudnak annyiért előállítani, amennyiért el lehet adni. A művészet és a tudomány például jelentős részben ilyen termékekkel szolgál, mégis kevesen vitatják, hogy operának, színművészetnek, múzeumnak, folyóiratnak stb. lennie kell. Továbbá: vannak ágazati sajátosságok, alkalmi tényezők, melyekre hivatkozva azt lehet mondani, hogy rövid távú beavatkozás hosszú távú, versenyképes termelést menthet meg.

Továbbá: minden elveszett munkahelynek közvetlen és közvetett társadalmi költségei vannak. Továbbá: támogatott importtal támogatatlanul nem lehet versenyezni. Ez mind igaz lehet. Ez mind csapda lehet. Mindebből semmit sem lehet automatikusan elvetni vagy elfogadni. Minden féligaz érv mögé el lehet bújtatni az igazság másik felét. Amit biztosan nem lehet teljesen piaci alapon fenntartani, annak a fenntartása biztosan irracionális és pazarló lesz, ha a piacot teljesen kizárjuk belőle. A hosszabb távon védhetetlen munkahelyek védése társadalmilag is sokkal drágább, mert rugalmatlan, alkalmazkodásra képtelen munkaerőpiacot eredményez, csökkenti a foglalkoztatottságot.

A külső versenyhátrány féligazságával a versenyképtelenség belső okait lehet takargatni. Megfontolandó az is, hogy ha túltámogatott importhúst vesz a magyar, akkor másik állam adófizetőinek a pénzét fogyasztja, ha föltámogatjuk hozzá a mi disznónkat, akkor meg a mi adónkat rántja ki a karajával. Ezekben az ügyekben realista kormányok nehezen tudnak jól dönteni, dogmatikus kormányok pedig könnyen tudnak rosszul.

Disznók és alternatívájuk