A Kamenyec-Podolszkijnál elkövetett tömeggyilkosság a Horthy-korszak mostanában oly gyakran megszépített történetének sötét fejezetei közé tartozik. Miután Hitler 1941 júniusában megtámadta a Szovjetuniót, a Horthy-világ antiszemita közigazgatása elérkezettnek látta az időt, hogy akcióba lépjen. A zsidósággal szemben addig is hozott jogfosztó törvényeken túlmenően immár a határon túlra való, erőszakos kitelepítésekkel. A kiűzetést idegenrendészeti intézkedés álcájába burkolták, hogy úgymond a „hontalan”, „rendezetlen állampolgárságúak”, az illegálisan beszivárgott „galíciánerek” visszakerülhessenek származási helyükre.

A rasszista zsidótörvények mellett már addig is ömlött az uszító gyűlöletkeltés: bűnbakként minden bajért a zsidóságot okolták. Az indulatokat fűtötte, hogy a hitleri segédlettel elért terület-visszacsatolások nyomán a zsidó lakosság létszáma több mint 300 ezerrel nőtt. Emellett a náci megszállás elől több ezer zsidó idemenekült a szomszédos országokból. A kitoloncolási tervek a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) irodáiban formálódtak. Ez a svájci mintára, 1930-ban életre hívott joghatóság fokozatosan alakult át zsidóüldöző apparátussá. A történészek még vitatkoznak, ki lehetett az értelmi szerző, aki úgy ítélte meg, hogy a szovjetek lerohanását követően itt a remek alkalom: a Kárpátokon túli „felszabadított” területekre kell kizsuppolni a hontalannak minősített zsidókat.

Mindenesetre a KEOKH-ötlet villámgyorsan elnyerte a Horthy-adminisztráció vezetőinek a tetszését. A végső elhatározás 1941. június végén születhetett, jóllehet az még vitatott: kik a fő felelősök, tudott-e róla Horthy? Gellért János és Gellért Ádám nemrégiben publikált tanulmányukban arra a következtetésre jutnak, hogy „a deportálásokat a szuverén Magyarország kormánya a honvédvezérkar kezdeményezésére rendelte el. A kitoloncolások végrehajtásában játszott szerepe miatt különösen nagy felelősség terheli Werth Henrik honvédvezérkari főnököt, Bartha Károly hadügyminisztert, Kozma Miklós kárpátaljai kormányzóbiztost, valamint Bárdossy László miniszterelnököt.”

A törvényesség paravánja mögött a hivatalnoki kartól a csendőrségig sokan kegyetlenül hozzátették a magukét. A KEOKH-listára a külhonosok mellett felkerültek azok a nemzedékek óta itt élő vagy itt született zsidók is, akik nem tudtak magyar állampolgárságot szerezni. Sőt amikor a kitelepítési akció 1941 nyarán nekilendült, a helyi hatóságok – főként a kárpátaljai településeken – buzgón túlteljesítettek: még a magyarságukat igazolni tudó zsidó őslakosságot is begyűjtötték. Azzal hitegettek, hogy Galíciában, a visszavonult szovjet hadsereg által kiürített községekben üresen álló, bútorozott lakások és biztos munkalehetőség várja őket. Nagy hazugság volt.

Az ország különböző pontjain begyűjtötteket zárt marhavagonokban, nemegyszer 24-48 órás, keserves utazással, a legelemibb szükségletek biztosítás nélkül Kőrösmezőre, a kárpátaljai határvárosban kialakított katonai táborba szállították. Összezsúfolva, a szabad ég alatt vártak, kitéve az őrök brutalitásának. Az első transzport július 14-én indult, a következő hetekben Kárpátaljáról 13 400, az ország többi részéről 4000 zsidót dobtak át a határon. Köztük öregeket és gyerekeket csoportokban lökték ki a senki földjére. Miközben az elcsigázott szerencsétlenek ide-oda bolyongtak Kelet-Galícia hadszíntérnek számított vidékein, hol a megszálló katonai alakulatok, hol az ellenséges helybéli ukrán lakosság martalócai kegyetlenkedtek velük.

Elrabolták utolsó vagyontárgyaikat, meggyalázták lányaikat, asszonyaikat, a Dnyeszterben hullák sokaságát sodorta a víz – olvasható a túlélők beszámolóiban. A kiszolgáltatottak közül sok ezren így botorkáltak el Kame-nyec-Podolszkij városáig. Nem sejthették, hogy ott már felsorakozott a gyilkoló gépezet, az Einsatzgruppe C, élén Friedrich Jeckeln SS-vezetővel, aki megígérte az (élelmiszer-)utánpótlások miatt aggódó Wehrmacht-parancsnokoknak: záros időn belül „megoldja a zsidókérdést”. Jeckeln –aki a háború után bitófán végezte –23 600 lelket öletett halomra. Feltehetően augusztus 26-tól kezdődően három nap alatt! A város repterén, egy bombatölcsérben folyt az iszonyat.

A tömeggyilkosságot rekonstruáló Gellért János egyik erről szóló tavalyi előadásában egy részt vevő rendőrt idéz: „A zsidókat (…) rendőrsorfalon keresztül a gödörbe vezették. Arccal a tetemekre kellett feküdniük, úgy, hogy fejük azok lábai közé kerüljön. A gödörben 3-4 fő állt, akik a zsidókat tarkóra vagy a fej hátsó részére irányzott lövéssel ölték meg…” Klaus-Michael Mallmann német történész szerint ez volt a holokauszt első, ötjegyű számot elérő tömegmészárlása. A vérgőzös történethez tartozik, hogy augusztus 9-én Keresztes-Fischer Ferenc magyar belügyminiszter váratlanul leállíttatta a deportálásokat.

Részben a tisztességes magyar politikusok, parlamenti képviselők, köztük Slachta Margit, Bajcsy-Zsilinszky Endre tiltakozására, de legfőképpen a német hadsereg nyomására, amelynek hadmozdulatait zavarta a magyar szövetséges „terven kívüli” kitelepítési manővere. Egyes adatok szerint legfeljebb 2-3 ezer embernek sikerült visszavergődnie Magyarországra, s akiket a kitelepítési művelet lefújása miatt nem zsuppoltak ki, paradox módon a németeknek köszönhetik életüket. Ami azonban nem gátolta meg a mozgó vágóhídként működő SS-kommandókat, hogy a környező településeken, így mindenekelőtt Sztanyiszlavban tovább folytassák öldöklésüket.

Több mint hét évtizeddel később a holokausztkutatók már feltárták a gyilkos kitelepítés részleteit, ám Kamenyec-Podolszkij valahogy nem megy át a magyar köztudatba. A kevés emlékeztető közül kiemelkedik Majsai Tamás teológus-történész, a Wesley János Lelkészképző Főiskola dékánja, aki az elsők között publikálta ilyen irányú kutatásait, és eddig egyedül ő vezetett emlékműemeléssel együtt zarándokutakat a tragédia helyszíneire. A főiskola fenntartója, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség jóvoltából 2009 óta áll magyar emlékmű a kamenyec-podolszkiji Mártírok parkjában. Az országos, közös emlékezés még várat magára.

A szerző közíró