A kormánypárt által erősen támogatott idei Tranzit Fesztivál – küldetése szerint – Magyarország és Európa legfontosabb társadalmi, gazdasági és politikai kihívásainak megvitatására ad teret. Így szó esik ott mindarról, ami a népet foglalkoztatja: a magyar honvédő ortodox gazdaságpolitikáról, a felsőoktatás újrafazonírozásáról, az ügynökvita újabb fordulóiról, a nyugati sajtóról, a hazai boldogulás esélyeiről és a bűvös – ah, már nem bűnös – városról. Pontosabban Budapest fejlesztésének lehetséges útjairól. A meghívottak elő is adták, amit vártak tőlük.

Fürjes beszélt a stratégia és a magánfejlesztők hasznosságáról, Vitézy a közösségi közlekedés fontosságáról és a járműcsereprogramról, Zoboki az alulról jövő kezdeményezések sajnálatos elfojtásáról. S egy szó sem esett arról, merre tart valójában Budapest. Talán mert senki sem tudja. Talán mert nincsenek víziók a jövőről, csak rémült kapaszkodás a beláthatatlan kanyarokat leíró városvezetői hajó farába. Talán mert a rendteremtés mérnöki merevségéből nem sarjad egyetlen izgalmas – értsd: nem földhöz ragadtan jelen idejű – gondolat sem. A jövő legfeljebb a 800 milliárdos közlekedésfejlesztési álomban mutatkozik meg.

Mert a kórházait vesztő, iskoláiról lemondó, színházai elé Dörner példáját állító, hajléktalan- és utcazenész-mentesített, alternatív szórakozóhelyeit száműző világváros nem vízió. Viszont valóság. S ami még szomorúbb: már az ellenzék sem álmodik. Budapest elvermelte magát. Mélyen az iszap alatt vár a hülyeség dermesztő árjának levonulására. Merev mozdulatlanságban tűri a fekete bakancsok dobbanását, a tarlóskék buszok robogását, a népnemzeti eszmetologatás zaját. S ha néha felszínre bukkan is, hiába keresi helyét a vitára ingerlő gondolat.

Mert alternatív szórakozóhely ugyan akad még, tükröt tartó színházi előadás, sőt lázadó ifjakat nevelő iskola is, de társadalmi vitára való alkalom alig. A Fővárosi Közgyűlés immár két éve nem több helyenként alpári hangvételű bábszínháznál, ahol az ellenzék megnyilvánulása legfeljebb (Tarlós számára) „érzékeket bizsergető” lehet, de leginkább „elmét megterhelő”. Bár ezzel is meghaladják az egykori óbudai testületi üléseket, ahol jelenünk főpolgármestere egy vita hevében azt találta mondani egy képviselőnek:

„Ne ravaszkodj, mert leverem a szemüvegedet, és még rá is taposok!” A vitát kiváltó ügy azóta sem jutott nyugvópontra, Tarlós István azóta sem lett kompromisszumkészebb. A városról szóló tanácskozások óvatos semmitmondásba süppednek. Külsős szakmai, illetve civil fórum mutatóba is alig. Már nem a városi levegő tesz szabaddá, hanem az azon kívüli.