Az út vége
Ahogy a politikai osztály egy része és sok civil a születés pillanatától kezdve fellépett nálunk is a Magyar Gárda ellen. Mégis azt kell látnunk – akár a Jobbik népszerűségét nézve, akár a szélsőjobboldali társadalmi háló szélességét tekintve –, hogy ez a politikai küzdelem egyelőre sikertelen. Hol rontotta el a politikai osztály, hogy a Jobbik és a gárda betiltására vonatkozó kezdeményezések, illetve jogi lépések közepette mélyül – de legalábbis nem szorul vissza – e politikai szubkultúra? Ehelyütt akár még tegyük is zárójelbe a Fidesz múltfeldolgozásának „sajátosságait”, politikusaik vehemens érdeklődését a szélsőségek iránt, (hallgatólagos) együttműködéseiket helyi szinten a Jobbikkal és kultúrköreivel.
Természetesen ezektől nem lehet eltekinteni, de a hibák feltárásának mégiscsak könnyített és a jövőre nézve talán a legkevésbé tanulságos módja lenne, ha ezekre koncentrálnánk. Az egyik legsúlyosabb probléma az antifasizmus – az egyszerűség kedvéért használom ezt a kifejezést, noha a szélsőségek elleni mozgalmak ennél jóval többszínűek, mint e kifejezés tartalma – verbális (politikai) kisajátítása. Számos esetben a demokrata pártok versenyeznek abban, ki tud gyorsabban, továbbá minél inkább hatásvadász módon fellépni egy-egy szélsőjobboldali akció kapcsán. Persze csak szóban. Amikor azonban közösen a tettek mezejére kellene lépni, akkor mindig akad fontosabb dolog.
A magyar politikai osztály demokrata szelete – reméljük, a Fideszt is idesorolhatjuk majd pár év múlva – számára például iránymutatóak lehetnének a németországi fejlemények, ahol a szélsőjobboldalnak szintén méretes szubkulturális hálója van – átmenetileg néha (egyes tartományokban) politikai támogatottsága is –, de amikor megjelenik az utcán, akkor a városi, társadalmi térben megjelennek az ellentüntetők, „láncba” állnak, ki-ki elfelejti szakpolitikai másként gondolkodását, hogy útját állják a tér és így a társadalom bakancsos és vizuális elfoglalásának. Konzervatívok, liberálisok, szociáldemokraták, zöldek, „hagyományos” baloldaliak, LMBT-közösségek, pacifisták, vallási közösségek, szakszervezetek – és a sor folytatható.
Magyarországon e tárgyban ilyen mértékű összefogást soha nem láthattunk a Demokratikus Charta óta. Ebben a politikai felelősség közös. Mit üzen a politikai osztály a társadalomnak, amely azzal szembesül, hogy az elvileg mintaadó politikusai még ebben a vitán felül álló ügyben sem tudnak közösen fellépni, méltóságteljesen útját állni (azaz a térben ellendemonstrálni) annak, hogy a Budapestre érkező turisták negyedévente ne azzal szembesüljenek a Hősök terén, hogy katonai alakzatba szerveződő, verbális (majd tettleges) erőszakot alkalmazó férfiak és nők – ennek a szellemi folyamatnak már a végpontja a gárdaruhába öltöztetett gyermek – felesküdjenek a haza „megmentésére”.
Holott ez történik. Mindennek elkerüléséhez első körben talán az lenne szükséges, hogy befejeződjék a kettős beszéd is. Ne legyen ugyanis illúziónk: egy párt politikusa a Nagy Nyilvánosság előtt lehet antirasszista, de tegye a szívére a kezét, aki nem hallott még olyanról, hogy ugyanezen párt egy másik politikusa más fórumon finoman szólva is, de engedett a szélsőséges nyelv „meghallgatásának”, relativizálva ezzel a demokratikus konszenzust. Amikor egyes (nem szélsőjobboldali) politikusról úgy hallani, hogy (közvetett módon) legitimálja a „cigánybűnözés” szélsőjobboldali szócikkét, vagy társadalmi szervezet vezetője jobbikos belépővel járkál ki-be az Országházba – s mindez csak egy hírre „elég”, de tényleges fellépésre az adott szervezettől már nem –, akkor mit üzennek ezek a jelenségek a politikai közösségnek, milyen reakciót váltanak ki?
Valószínűleg azt, hogy „ők sem jobbak, mint mi”. Ahogyan az sem egy túlságosan végiggondolt gondolat, amikor egy baloldali politikus a nácik orvosához, Josef Mengeléhez hasonlítja a Fidesz rokkantnyugdíjasokra vonatkozó „reformjait”. Mindezzel csak azt éri el a politikai osztály, hogy kioltja a fontos antifasiszta üzeneteket. Nemcsak az adott pártét, hanem az egész politikai osztályét. A kettős és roncsolt beszéd általános jelenség, egyben minden további következetes cselekvés gátja.
Tisztában vagyok azzal, hogy egy-egy ilyen kritikai publicisztika szerzőjével szemben gyakran fogalmazódik meg az a jogos igény, hogy megoldással is éljen. Úgy gondolom, hogy az utóbbihoz nem kell best practice minták sokaságát elolvasni Németországból vagy további, az emlékezetközösség szempontjából hazánktól generációkkal előbbre járó országokból, elég, ha csak tényleges válaszokat adunk a Jobbik- és a gárdaproblémára. Előbbi betiltása mellett nemcsak pártok, hanem számos civil és roma szervezet, párt is kiáll, de ezzel még nem megoldott e válságjelenség.
Ahogy a múltfeldolgozás során is be kell fejezni a kettős beszédet, úgy a további társadalmi kérdésekben is. Nincs helye kettős beszédnek vagy a hallgatásnak a romák, a melegek vagy bármely kisebbség kapcsán! Aki szavazatokat akar azzal szerezni, aki választást akar azzal nyerni, hogy az előzőket ért támadásokról, mindennapjaikról, szociális és egyéb kirekesztettségéről nem beszél, az nem méltó a 2014 utáni világ újrarendezésére. Aki nem tud ellentüntetőként együtt vonulni a Másikkal, aki nem kívánja együtt útját állni a „vonulóknak”, az félreérti a „politikai közösség” fogalmát és az elismerés politikáját.
Emellett nem lehet többé olyan válasz sem a Jobbik gondolataira, hogy „bár a probléma, amit a párt felvet, fontos, de a megoldás nem”. Sajnos, ez nem így van: az a párt, amelynek társmozgalma „Cigányok, meghaltok!” kiáltással vonul faluvégi utcákon, annak problématérképe is éppoly téves és gyarló, mint a szavak, amelyek „onnan” elhangoznak. Nem le-, hanem meggyőzni kell a szélsőség támogatóját, viszont azt nem nyelvének közbeszéddé tételével lehet. Csak az tagja ugyanis a nemzetnek, aki a társadalomnak is. Kettős beszéddel viszont ez az alapállítás nem lesz érvényesíthető, az csak a kizárás egy „finomabb” verziója. Azaz az út vége.
A szerző az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) igazgatója
