A perem emancipációja
Mindez természetesen vizsgálható a napi politika, a magyarországi pártviták prizmáján keresztül is, viszont kérdéses, hogy ez célravezető-e. Ezáltal ugyanis – akarva akaratlanul – belesodródunk az anyaországi pártvitákba, eltávolodunk a kisebbségi közösségek valós gondjaitól. A világos beszédet persze nemcsak az anyaországi pártviták nehezítik, a kisebbségi pártok érdeke is az ellentmondások szőnyeg alá seprése, olyannyira, hogy kialakult egy kettős beszéd: a kudarcokért a többségi nemzetet okoljuk, a sikereket pedig saját erőfeszítéseink eredményeként könyveljük el, akkor is, ha a többségi nemzet éppen hogy készségesen megszavazza a kért törvényeket. (Az anyaországi politikusok által sokat magasztalt – szerintem túldicsért – vajdasági kisebbségi törvényt például a Demokrata Párt minisztere terjesztette a parlament elé. Egészen pontosan a Demokrata Párt irányította kormánykoalíció terjesztette a parlament elé, és a kormánykoalíciót képező többség fogadta el.)
Alibi van tehát bőven, s babérkoszorú is. Az alibik gyártásában, a babérkoszorúk kisajátításában élen járnak a kisebbségi politikusok. Úgy vélik, ezek révén helyben biztosítják kisebbségi polgártársaik szavazatát, Budapesten pedig erősítik pozíciójukat helyi vetélytársaikkal szemben. Az elmúlt néhány évben felerősödött a Budapest kegyeiért folytatott küzdelem, ami önmagában is jelzésértékű, hisz tanúsítja, mennyire erősödik a magyar centralizmus. Figyelemre méltó, hogy a politika szimbolikus tereiben – sokkal nagyobb mértékben, mint bármikor az elmúlt száz esztendőben – polgárjogot nyert a nemzeti identitás védelmének retorikája, a baljós szimptómák mégis szaporodnak. Pedig a logikus az lett volna, ha mostanra megáll az egypártrendszerben kialakult asszimilációs trend, nem pedig az, hogy még fokozódik is. Honnan ez az ellentmondás?
A gondokat nyilván nem a nemes szándék, hanem a megvalósítás módszerei idézik elő. Az első szembetűnő különbség a két korszak között, hogy a rendszerváltás előtt a kisebbségipárt-alapítás szigorúan ellenőrzött, pontosabban szólva tiltott volt, akárcsak a kisebbség vertikális szerveződése. Ma a kisebbségipárt-alapítás előtt nincs akadály, ezek a pártok gyakorta kormányzati felelősséget is vállalnak. A rendszerváltás előtt az önvédelem a kisebbségi közösség minden szegmensére kiterjedt, a rendszerváltás után viszont mindez a politikai pártokban összpontosult. Az egypártrendszerű modell arra késztette a politikai szervezet nélküli kisebbséget, hogy alulról szerveződve, az alkalmazkodás és az önmegtartás legkülönbözőbb módszereivel élve védelmezze önmagát. Sok ezer egyéni stratégia összessége hozta létre a spontán kollektív identitásvédelmi stratégiát, amely a mai adatok tükrében már nem is tűnik olyan rossznak, ráadásul a totalitárius rendszerekkel szembehelyezkedve erkölcsi fölénnyel járó demokratikus jelleget öltött.
Az egypártrendszer utolsó egy-két évtizedében a magyar kisebbségi közösségeken belül kialakult a széles alapokra épülő, nem intézményesedett kapcsolati háló. Működött az anyaországi és a kisebbségi közösségek közötti szellemi párbeszéd is. Tehát nemzeti összetartozás létezett akkor is, amikor nem beszéltünk róla. A szellemi életben ebben az időszakban halmozódott fel az egymásról való tudás meglepően impozáns tőkéje. Nem véletlen, hogy ennek eredményeként az SZDSZ közgyűlésén határozat született a kettős állampolgárság érvényesítéséről. Ez kimondva vagy kimondatlanul is az egész magyar demokratikus ellenzék szubverzív gondolata volt. A hivatalos államközi politika a kulturális tartalmakra helyezte a hangsúlyt, minek következtében a Vajdaság nagyobb városaiban hozzáférhetőkké váltak a magyarországi könyvek, folyóiratok, a kulturális csereprogramok gazdagodtak. A szolidaritás egyetemes volt, nem a napi politika határozta meg, hanem a kultúra.
Ennek hátterében a magyar demokratikus ellenzék állt, a hivatalos politika emblematikus, sokszor kétszínű asszisztálásával, amely természetesen beavatkozott, ha a kapcsolatok tartalma egyértelmű politikai színezetet kapott. Ebben a kontextusban a kisebbségi értelmiség is jelentős, úttörő szerepet játszott. Az anyaországi demokratikus ellenzék és a kisebbségi értelmiség kapcsolata interaktív jellegű volt, ezzel kialakult a többcentrumú magyar kultúra, amely megtalálta a helyét az egyetemes magyar kultúrában is. Valójában létrejött az, amiről Babits Mihály még 1933-ban töprengett az erdélyi irodalom kapcsán. Gondolatai a többi kisebbségi közösségre vonatkoztatva napjainkban is hasznosíthatók. Babits félt a provinciális tudat terjedésétől, a kisebbségi dilettantizmustól, ugyanakkor a legnagyobb veszélynek tartotta azt a jelenséget, amikor a kisebbségi írók túlságosan színtelenül illeszkednek be a pesti irodalmi kórusba.
Ők sajátos színt képviselnek, hangsúlyozta, amivel gazdagítják a magyar irodalmat! Több évtizeddel később Illyés Gyula az „ötágú síp” elméletével ugyanerre az álláspontra helyezkedett. Ebben a kontextusban a kisebbségi értelmiség autonóm szerepénél fogva hozzájárult az egyetemes magyar kultúra gazdagításához. A rendszerváltás után fordult a kocka. A volt szocialista országokban létrejöttek a kisebbségi pártok. Először „csak” érdekvédelmi szervezetekként határozták meg magukat, később azonban pártokká alakultak, ám céljuk mindvégig a kisebbségvédelem maradt. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy alkalmazkodtak saját országuk pártviszonyaihoz, ugyanakkor szem előtt tartották a magyarországi pártfelállást, politikai váltógazdaságot is. Sikerként tarthatjuk számon, hogy lendületet vett a kisebbségi kollektív jogok elismertetése, a problémákat többé nem lehetett a szőnyeg alá seperni.
Ugyanakkor az igazsághoz tartozik, hogy mindez belső konfliktusokat szült, megosztotta a közösségeket, ami végül is oda vezetett, hogy kialakult a kisebbségi többpártrendszer. Nem biztos, hogy ez kedvező folyamat, azonban elkerülhetetlennek tűnik, hiszen a kisebbségi politikát három megosztó erőtér határozza meg: a saját közösségén belüli különböző érdekek, a saját államán belüli viszonyrendszer s az anyaországi pártviszonyok, kormányváltások. Rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált e modell hátránya. A felülről megszervezett identitásvédelem került előtérbe, csakhogy a pártok természetüknél fogva megosztják a kisebbségi polgárokat is, amin nem segít az egységről szóló szép nemzeti retorika sem. A többségi társadalmakban ezt az ellentmondást áthidalja a nemzetállam, annak független intézményei, amelyek megteremtik a pártokon túli összetartozás kereteit.
A kisebbségi közösségekben viszont a pártok hatására elsorvadnak az összetartozást alkotó keretek, marad a megosztás. A kisebbségi pártok fókuszában a nemzeti identitás megőrzése áll, amely képtelen integrálni a mindennapi élet más fontos gazdaságpolitikai, szociálpolitikai érdekeit. A politika tehát megosztó, erőteljesen fragmentálja a kisebbséget, ez viszont stimulálja a politikai közösségről való lemorzsolódást. A politikai pártok képezik a szűk garatot az anyaországi társadalom és a kisebbségi közösségek kapcsolatában. A tarka szőttes, amely a rendszerváltás előtt spontánul szövődött, mára szétfoszlott, mindössze egy (vagy több) durva „pártszál” kapcsolja össze a kisebbségi közösségeket az anyaországi társadalommal. Így a kisebbségi pártelit, valamint az anyaországban éppen kormányzó párt fogalmazhatja meg a kisebbségi közösségek kapcsolatának jellegét és tartalmát. A kisebbségi értelmiség háttérbe szorul, pedig a kultúra összetartana.
Különösen igaz ez a kisebbségi közösségekre, amelyek – más alapok híján – az identitásvédelmet csakis a kultúrában találják meg. Ha viszont a kapcsolatrendszerben a politika képezi a szűk garatot, akkor ez a kultúrában is megosztást idéz elő. Egyre inkább hatástalanok a szülőföldön maradást szorgalmazó szép szólamok: a frázist ismételgetik, az elvándorlás fokozódik. Nem is kell hogy statisztikailag is kimutatható legyen a fogyás gyorsulása, elég, ha „csak” a szakembergárda, az elit távozik. Az elvándorlás így a maradók kollektív kishitűségét gerjeszti, ami pedig az asszimilációt készíti elő. Ahhoz, hogy a szülőföldön maradás szellemi programmá váljon, elkerülhetetlen a kisebbség kulturális önbizalma, saját értékrendje, és a hit, hogy önerejéből is képes a fennmaradásra, máskülönben felülkerekedik a peremvidéki kishitűségi komplexus, a reménytelenség heroikus pátosza.
A peremvidék kishitűségének elkerülésére a Magyar Centralizmusnak korlátoznia kell önmagát. A „nemzetegyesítést” Németh László, illetve Babits Mihály javaslatai alapján kell(ene) kezelni. Németh Lászlónak ugyanis igaza volt, mikor romániai útinaplójában az áttelepülő írókról nem kis iróniával szólva megállapította, hogy a trianoni sirámok helyett el kell fogadni a valós helyzetet, azaz a kiszakított magyar közösségeknek az adott államban kell mély gyökeret ereszteniük, hogy ezzel (is) biztosítsák a túlélést. Mély gyökeret pedig csakis sajátos kultúra által ereszthet, nem pedig az aktuális „pesti kórushoz” való alkalmazkodás.
Más szóval, nincs más kiút, mint a peremvidék emancipációja, ami egyben a kisebbségi értelmiség emancipációját is jelenti. Sólyom László ezt a minap igen pontosan fogalmazta meg: a kisebbségiek nem kívánnak bábuk lenni. A kisebbségi polgárok, sokkal inkább, mint a politikusok, éppen ezt becsülik. A legutóbbi szlovákiai, valamint a romániai választásokon egyértelműen azok a pártok nyerték el a szavazók bizalmát, amelyek nem a centralista típusú nemzeti együttműködés szellemében gondolkodtak, hanem Babits és Németh László sugallatait követték. A Vajdaságban az erősen csökkenő kisebbségi voksok száma is figyelmet érdemlő lehet(ne): nem ajánlatos engedni a centralizmus szirénjeinek.
