Az égető kérdésekhez érdekes okfejtést kínáltak többen is: Róna Péter (A munkahelyek védelméről, Népszabadság, augusztus 8.), Csillag István–Mihályi Péter (Az élőmunka költségéről, Népszabadság, augusztus 14.). Az okfejtések közös lényege, hogy önmagában a munkaerőre rakódó járulékok csökkentése Magyarországon ma nem elegendő a gazdasági növekedés gyorsítására és a foglalkoztatás bővítésére. Evvel a tézissel alapvetően egyet lehet érteni, főleg ha azt hangsúlyozzuk, hogy csak ettől az egy mágikus lépéstől nem érdemes csodát várni. Ellenben át kell gondolni néhány, elfogadottnak – ha tetszik, ortodoxnak – tekinthető tételt. Egy piacgazdaságban a munkahelyeket nem teremti/teremtik valaki vagy valakik, hanem azok „teremtődnek”, a szónak abban az értelmében, hogy a piacon keresett termékek/szolgáltatások iránti igény, egy meglehetősen összetett folyamat végén, találkozik egy vállalati kínálati akarattal, amely nyomán a termék elérhető lesz, és azt meg is veszik. Ha a kínálati oldalon lévő szereplő úgy érzi, hogy a jövőben az általa kínált mennyiség kevés lesz, akkor beruház, de csak tartósnak ígérkező kereslet reményében. Ekkor elkezd bővíteni, új gépeket és munkaerőt állít be, termelése felfuttatásába kezd. A beállítandó új munkaerő javadalmazásában – az évszázadok óta jelen lévő logika átütő ereje nyomán – a munkaadó ma is úgy gondolkodik, hogy legfeljebb annyit fizet az újonnan felvett munkaerőnek, amennyi jövedelmet az neki termel, és egy fillérrel sem többet (szakzsargonban: a munkaerő legfeljebb annyit kap, amennyit az ő ún.

határtermék-jövedelme megenged, vagyis max. azt a jövedelmet, amit az általa termelt jószág eladása után a munkaadó kézhez kap). Az új munkaerő határtermék-jövedelme azért kulcsfontosságú fogalom, mert tartalmazza az ő és az általa elvégzett munkafolyamat termelékenységét is, valamint az árult termék piaci árát is, egyszerre. A munkaerő járulékterhének bele kell férnie ebbe a kalkulációba: vagyis a bér legfeljebb a megtermelt határérték-jövedelem és a járulék különbsége lehet. Új munkahelyek ilyen feltételekkel tehát akkor teremtődnek – egyébként bonyolult piaci interakciók nyomán –, ha tartós túlkereslet támasztódik egy termék iránt, amelyet csak új beruházással lehet kielégíteni. Ez az együttes kritériumpár, ti. hogy a tartósnak mutatkozó piaci igénynek és a fizetőképes túlkeresletnek egyszerre kell megjelennie, nem bontható fel, nem választható szét. Ezt a munkaadói logikát bolygatni/firtatni a termelő-szolgáltató szektorban nem is érdemes. Sőt e gondolkodást a gazdaságpolitikának is javallott alkalmaznia. E kritikus, a bővítésben megjelenő konkrét kalkulációt csak a tulajdonos/munkaadó/vállalkozás tudja produkálni, az állam nem. Az államnak abban lehet jelentős szerepe, hogy segít megtalálni és főleg elindítani perspektivikus ágazatokban a keresletet (pl. energiafelhasználás, ergoés ökonomikus lakásépítés stb.) bátorításával. Az államnak azonban egyedül fenntartani keresletet ezeken a területeken sem tanácsos.

Összegezve: a munkaerő sohasem általában, hanem mindig konkrétan, az adott termelési folyamatban drága – már ha az. Ha azért nem bővít termelést a munkaadó, mert annak járulékokkal növelt költségét nem tudja kitermelni, akkor ebben a döntésben ő az összes körülményt mérlegeli, tehát a termék iránti kereslet meglétét, saját technológiájának és munkavállalóinak termelékenységét és minden egyéb (munkajogi, szabályozási stb.) tényezőit is bekalkulálja. Ebben a döntésében a járulékteher azonban csak egy, és nem is a legfontosabb paraméter.

Minden egyéb típusú munkahelyteremtés, főleg az állam által kezdeményezett „állásteremtés” logikája sokkal kevésbé bonyodalommentes, és mint ilyen, gondos elemzést igényel a végső költségek megtérülését illetően. Ezért ebben az ügyben – megítélésem szerint – Róna Péter érvelésével szemben a Mihályi–Csillag szerzőpáros és az általuk idézett Fazekas Károly, az MTA KTI igazgatója érvelésének van nagyobb meggyőzőereje, ezek tűnnek valóságközelibbnek.

A növekedésteremtés és a konjunktúra-újraélesztés kérdései sajnos – a tudomány számára is – egy jóval nehezebb problémakört ölelnek fel. Nem csoda, hogy itt, ezeken a területeken, a „mítoszokból” is több van. Az állami oldalról, állami forrásokból kezdeményezett keresletélénkítő szándékú, keynesianus beavatkozás lehetőségei és annak korlátai körül dúsul fel a legtöbb mítosz mind a mai napig. A keynesi ihletésű beavatkozások felett azonban alaposan eljárt az idő, ezek sikerei nagyon erősen vitatottak (és a sikerek mérhetőségének problematikájáról ekkor még nem is beszéltünk). A konkrét magyar helyzetet és főleg a teremtendő pótlólagos kereslet ún. multiplikátorhatásait illetően viszont inkább Róna Péter szkepticizmusát osztom. A keynesi-kahni típusú kereslet és – a remélt – outputbővülési hatás csak nagyon speciális feltételek mellett működik (kis importhányad, zártabb gazdaság, költségvetési egyensúlyi feltételek), és ráadásul időben erősen elnyújtva, de csak akkor, ha egy jó gazdaságszerkezetben már léteznek korszerű termelőkapacitások, melyek kihasználatlanul hevernek. Ezek a feltételek a mai magyar gazdaság aktuális állapotában aligha állnak rendelkezésre. Az adórendszer szegények felé való enyhítése ellenben sokkal jobb eséllyel, azonnali költési vagy növekedési hatást eredményezhet. Ebben a tekintetben viszont valóban a Hetényi Kör álláspontja tűnik meggyőzőbbnek, és így a Mihályi–Csillag-álláspont.

Egy modern, a világpiacon is versenyképes gazdaságszerkezet kialakítása jóval nehezebb és összetettebb feladat, mint az adórendszer átalakítása. Az előbbiben is égető szükség van a vállalati gondolkodás megtartására, ám ezen túl már egy távlatos, az EU-ba ágyazott, de alapvetően nemzeti érdekeket követő gazdasági stratégia építésére van szükség. Ilyenre már nagyon régen várunk, mert mítoszokból dugig van a készlet, azok gyártását nem kellene bővíteni.

A szerző  közgazdász, egyetemi tanár