Orosz exportkínálatunkban az Ikarus, a Globus konzerv és a szabolcsi alma helyét a Magyar Labdarúgó vette át. A Dzsudzsák, Koman és Priskin nevével fémjelzett légió azonban mind sikerességben, mind ismertségben messze elmarad egykori exportcikkeinktől, ahogy Magyarország is elveszítette a Kreml kegyeit az utóbbi húsz évben. 

A szakítás indokoltsága nem szorul magyarázatra, de a szoros gazdasági kötelékek elvágása már annál inkább. Az életképtelen KGST széthullása, a nagyüzemi mezőgazdaság és a szocialista nagyipar rendszerváltást követő halála még törvényszerű volt. A kapcsolatok az ezredfordulóhoz közeledve azonban annyira kihűltek, hogy az oroszokkal szinte csak a Mol, a Richter és Stadler József üzletelt.

A 1998-as orosz válság után a helyzet tovább romlott, az akkor befürdött magyar vállalkozások számára Záhonynál véget ért a világ. Ám Oroszország az energiabevételeire alapozva kezd talpra állni, a magyar gazdaságpolitika azonban csak keresi a visszatérés lehetőségét. A magyar beszállítók, exportőrök helyére újak léptek, a kiszorításukhoz szükséges versenyképességnek pedig se híre, se hamva.

Most új esély csillant fel számunkra: Oroszország belépése a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO). A felvételi kérelmet még 1993-ban adták be, az akkor születettek már érettségizhettek. Időközben a helyzet megérett az oroszok felvételére. A nagyhatalmak közötti politikai szembenállás kiegyezésbe torkollott, és a valóban hatalmas orosz piacon való megjelenés a világgazdasági recesszió fényében új értelmet nyert. Az oroszok sem tudnak a globalizáció elől elzárkózni, inkább a nyitásra szavaztak, noha tudatában voltak a számos hátulütőnek. Eddigi kényelmes helyzetüket feladni kényszerülő gazdák, szolgáltatók és kereskedők, kis- és közepes vállalkozások komoly külföldi konkurenseket kapnak, s már nem számíthatnak az állam jóindulatára. A fenntartásokat jellemzi, hogy csak minden ötödik polgár szerint hasznos az ország számára a WTO-tagság. A harmadik ciklusát megkezdő Putyin–Medvegyev-tandem azonban nem közvélemény-kutatásokra, hanem a gazdasági racionalitásra alapoz, amikor a behozatali vámok mérséklésével és a vállalkozási környezet liberalizálásával utat nyit az újabb külföldi befektetések előtt. És ahogy eddig, ezután is uralni fogja a helyzetet.

Magyar beruházó azonban egyelőre nem tud labdába rúgni a korábban lesajnált orosz piacon. Még Demján Sándor is feladta moszkvai plázaépítési terveit, és a Szentpétervárra álmodott kulturális központja sem valósulhat meg egyelőre. Exportunk lényegében stagnál, importunk energiaszükségletünk függvényében mozog. És ha Paks bővítését az oroszok kapják, még nagyobb lesz a kereskedelmi deficitünk.

Az orosz piacnyitásra érdemes tehát egy épkézláb, valós tartalommal megtöltött koncepciót kidolgozni, még mielőtt meglévő állásainkat is feladni kényszerülünk. Csakhogy az oroszokkal ellentétben mi még mindig annak a bizonyos spájznak a keresésével vagyunk elfoglalva.