Dunát vissza nem adunk
Az talán csak városi legenda, hogy húsz éve a szlovákok Magyarország megalázását akarták csúcsra járatni a Duna elterelésének október 23-ra, a „magyar függetlenség napjára” időzített megkezdésével – az viszont bizonyos, hogy a magyar politikai osztály ebben a kínosan elnyújtott és számunkra tragikus Duna-ügyben immár semmit sem vethet az északi szomszédok szemére: amit azóta el lehetett rontani, azt a „mieink” rontották el, és amit meg lehetett volna javítani, azt is ők mulasztották el megtenni.
A nagypolitika valójában a 80-as évek vége óta túszként tartja magánál a Dunát, és eddig nem találkozott olyan társadalmi kényszerrel, ami miatt hajlandó lett volna legalább végiggondolni, hogy a politikai foglyot kiengedje a markából.
Most a sikeres szigetközi aláírásgyűjtés nyomán kénytelen lesz erre az évtizedek óta halogatott szembenézésre, ám az előzmények nem ígérnek könnyű sikert, és a váltságdíj mindenképpen magas lesz.
Az első szabadon választott Országgyűlésben a Dunaszaurusz hátán a parlamentbe masírozott képviselők informális csoportjánál talán csak az egykori három per akárhányasok lehettek többen (alig elképzelhető, hogy a két csapat között ne lett volna átfedés), vagyis a felkorbácsolt indulatokat már a folyó elrablása előtt sikerült a politikában aprópénzre váltani. Az átkonvertálás azóta is szakadatlanul zajlik: 1998-ban a Fidesz nem nyerhetett volna a Horn-féle szerencsétlen megállapodási kísérlet (egy dunakanyari vízlépcső felépítésének – vele a vízépítő lobbi kiengesztelésének – és a mindössze 7,5 százaléknyi öreg-dunai vízhozam elfogadásának beígérése) miatt feltámadt népharag nélkül, és a mostani kétharmadban is volt némi szerepe a már lényegesen jobb kondíciójú, titkos vízmegosztási kompromisszum 2010-es, szintén a jelenlegi kormánypártok részéről történt megtorpedózásának.
Ha az emlékeink között kutatunk, sok hasonló esetre bukkanhatunk, amikor a megoldatlan bősi konfliktus belpolitikai haszonná/ kárrá változott – ám még a leggazdagabb archívumokból is nehéz lenne példát találni a felelős, vagyis a környezet, a társadalom és a helyben élők érdekeit egyaránt hitelesen és hatékonyan képviselő kormányzati magatartásra. Hogy a politikusaink – oldaltól függetlenül – nem a megoldást, hanem a saját pecsenyéjük sütögetésének a lehetőségeit keresték, arra a legmeggyőzőbb bizonyíték a szigetközi ökológiai monitoring finanszírozási forrásainak kitartó apasztása: „hála” a hol elvett, hol visszaadott (de közben a töredékére zsugorodó, mára pedig eltűnő) pénzeknek, ma nincs olyan egybefüggő adatsor, amellyel egy esetleges nemzetközi jogi eljárásban a minket ért biológiai károkat bizonyítani lehetne (hogy mindenki értse: az egyik oldalon tízmilliókról, a másikon talán ezermilliárdokról van szó). Mint ahogy nincsenek kellőképpen megvizsgálva azok a vízpótlási alternatívák sem, amelyekkel életre lehetne kelteni a Szigetköz (és optimális esetben az ugyancsak magyarok lakta Csallóköz) haldokló mellékágait. Amikor tehát ősszel a parlament – kénytelen-kelletlen – a napirendjére veszi a Duna ügyét, a képviselők nem lesznek valódi döntési helyzetben.
Ráadásul a vita eleve rossz kiindulópontról startol majd, hiszen nem az az alapkérdés, hogy milyen módon juttassunk vizet a főmederből a mellékágakba, hanem az, hogy – elméletileg – lehetséges-e a Duna vízhozamának 20 százalékából (ennyit kapunk ma a szlovákoktól) életben tartani azt az ágrendszert, amelynek az élővilága a 100 százaléknyi vízmennyiségre épülve alakult ki.
Hogy a túsz közben esetleg szomjan hal, az láthatóan senkit nem aggaszt: az elmúlt húsz év azt bizonyítja, hogy politikai szempontból még holtan is többet ér, mint szabadon és egészségesen.
