Rendben, beszéljünk egy kicsit a művészi szabadságról! Ha Magyarországon ma a kultúráért felelős államtitkár képes azt mondani, hogy a művészi szabadságot korlátozza, aki aláírásokat gyűjt, hogy így akadályozza meg egy színdarab bemutatóját, akkor – bármily abszurdnak érezzük is egyébként – tényleg érdemes morfondírozni a témáról. 

Különösen, ha L. Simon László azt is világossá teszi: nem a véletlen játéka, ha a fenti kijelentés úgy értelmezhető, Fischer Ádám korlátozza Dörner György művészi szabadságát, amikor kampányt indít Csurka István A hatodik koporsó című művének Új színházbeli bemutatója ellen.

Nézzük ezt egy pillanatra a másik oldalról! Állampolgári szabadságában áll-e bárkinek is felszólamlani az ellen, ha egy közpénzből fenntartott színház kirekesztő (vagy hagyjuk is a politikailag korrekt nyelvet: minden ízében antiszemita és ultrajobbos) darabot akar a műsorára tűzni? Amíg nem lép életbe más rend a demokrácia helyett, addig feltétlenül. Az állampolgár adót fizet, annak elköltésével választás útján másokat bíz meg, de a szerződés nem tartalmaz olyan kitételt, hogy véleményt nyilvánítani tilos.

Emlékezhetünk, hiszen nem volt rég: amikor a főváros vezetése azzal a felkiáltással, hogy Márta Istvánnak nincs örökbérlete az Új Színházra, Dörner Györgyöt (valójában: Csurka Istvánt) bízta meg a teátrum vezetésével, meglehetősen sok adófizető jelezte tüntetés, aláírásgyűjtés, cikkírás és felmondás útján, hogy neki ez borzasztóan nem tetszik. Más állampolgárok pedig a pénztártól való konok távolmaradással adták Tarlósék tudtára, hogy radikáljobbos heccszínházra igen visszafogott kereslet mutatkozik a XXI. századi Budapesten. Érdekelte ez a főváros vezetését? Nem. Működik az Új Színház? Igen. Be fogják mutatni A hatodik koporsót? Mint a huzat.

Ennek azonban az égadta világon semmi köze a művészi szabadsághoz. Ez utóbbi akkor úszna be a képbe, ha Dörner és társulata a saját pénzéből, illetve a projektre innen-onnan összekalapozott támogatásból állítaná színre a Csurka István politikusi ethoszát összegző rémálmot. Ez esetben lenne valami létjogosultsága annak a gondolatnak, hogy a művészet a szabadság terepe, hadd csinálják, még akkor is, ha irodalomhoz szokott ember már az olvasott szövegbe is beleborzong. Itt azonban ilyesmiről szó sincs: a kétharmad elsősorban azért tartja fenn a dörneri Új Színházat, mert abban látja testet ölteni a Nyugat, a civilizáció, az urbánus kultúra, Európa, a nem rájuk szavazók, a józan ész és csak az ördög tudja, mi még elleni lankadatlan, győztes harcát. Ez maga a tárgyiasult fityisz, a pimaszkodó üzenet, hogy bibibíííí, bármit csináltok is, azt teszünk, amit akarunk.

Egyébként tényleg azt tesznek. Csakhogy a tiltakozók, az aláírást gyűjtők is. Hogy most mi következik, azt tavaly már megtapasztaltuk: újra csak rosszul fogunk belőle kijönni, mi mindannyian.