Csak kalapemeléssel lehet illetni a londoni olimpián szerepelt magyar csapat teljesítményét, helytállását, sportolóink, vezetőik mértéktartó, szimpatikus megnyilvánulásait. Méltán töltheti el minden magyart az efeletti jó érzés.  A büszkeség kifejezést mellőzöm, mert ahhoz szándéktól függetlenül – kérkedésbe áttévedve – bántó mellékzöngék is tapadhatnak. Bevallom, jómagam is azok közé tartoztam, akik az elértnek mintegy felére-kétharmadára taksálta a várható produktumot. Ennél nagyobb melléfogásom soha ne legyen! Mielőtt arról elmélkednék – gondolom, másokkal együtt –, hogy e váratlan feltámadást miként lehetne a magyar sportkultúra ügyének előbbre mozdítására felhasználni, tegyük fel a tárgyilagosság szemüvegét.

A nyolc aranyérem a londonit megelőző – teljesnek mondható – hat olimpia hajszálpontos átlaga, azaz ne essünk túlzásokba. Az érzelmi túlhabzást részben a bázisnak tekintett pekingi három váltja ki. Hasonló jelenség játszódott le a szöuli tizenegy esetében is, amikor már-már társadalmi méretű eufória alakult ki, mert a csonka olimpiákat követően végre teljesnek mondható mezőnyben mutathattuk meg a világnak, hogy továbbra is ott vagyunk az élvonalban. Az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy ezt az általában röpke lelkesedést akkor a szokásosnál is rövidebbre szabta súlyemelőink doppingbotránya.

Vegyük szemügyre a gyerekeket állítólag tömeges követésre ösztökélő, arannyal ékesített londoni sikersportágainkat. Nagyfokú optimizmusra vallana, ha valaki elhinné, hogy a fiatalok most aztán özönleni fognak a nem létező nyílt vízi úszóklubokba, sorban fognak állni a pár dobóketrec előtt, tömegek fogják ostromolni a sportboltokat a sok tízezres kardvívó-felszerelésekért. Vajon hány tornalovat számolhatnánk össze egy országos leltár során? Kajakozni is csak ott lehet, ahol erre alkalmas vízfelület található. Viszont futni, focizni, kosárlabdázni, röplabdázni szinte mindenütt lehet(ne), pontosabban szólva ezek feltételei könnyebben megteremthetők lennének.

Csakhogy e valóban népszerű mozgásformák vonzerejének növeléséhez tartós nemzetközi eredménytelenségünk nem képes többletet adni. A férfi kézilabdacsapat negyedik helye szakmailag magasra értékelhető, de nem olyan átütő siker, amelynek következtében fiatalok új tömegei tódulnának a 20×40 m-es játéktérre. A vízilabdázók ötödik helye se nem oszt, se nem szoroz a tömegesítés szempontjából, mert szerintem a jelenlegi uszodahelyzetben érdemi létszámbővüléssel reálisan nem számolhatnak. Sajnos az úszás esetében is korlátozottak a lehetőségek. Összegezve: amiben jók vagyunk, azok – nemzetközi kitekintésben és üzleti szempontból – periferikus sportágak.

Amiben pedig jónak kellene lennünk – tisztelet a kivételt jelentő kézilabdának –, sehol sem jegyeznek bennünket. Az elődök annak idején ügyesen megtalálták az olimpiai versenyprogramban azokat a réseket, ahol viszonylag kicsi a rivalizálás, nem jár megoldhatatlan ráfordításokkal az élmezőnyhöz tartozás. Legtöbbször ráleltek a néhány nagyszerű szakemberre és tehetségre is. Kész volt a recept a sportnagyhatalmi látszat kialakítására, fenntartására. Mindez általában kapóra is jött az éppen aktuális kurzusnak. Külön tanulmányt érdemelne, hogy a sportsikerek hajszolásában, politikai célú kiaknázásában milyen hasonlóságok és eltérések mutathatók ki, akár politikai berendezkedéstől függetlenül is.

Érdekes következtetésekre lehetne jutni annak bemutatásával például, hogy miként alakultak az olimpiai jutalmak az egyes rezsimekben. A Kádár-érában az olimpiai bajnokok – nem publikusan, hisz „amatőrök” voltunk – egy szocialista gyártmányú, középkategóriás autó árának megfelelő összeget, és ha kellett – többnyire kellett –, ehhez kiutalást kaptak. Ez a szokásjog tört meg, nem kis felhördülést kiváltva a szöuli olimpia előtt, amikor előre kihirdettetett, hogy a győztesek félmilliót kapnak. Ne irigykedjünk, hogy a fejlődés itt sem rekedt meg. A bajnokok ma már akár több felső kategóriás nyugati kocsira is szert tehetnek prémiumukból.

De maradjak a kaptafánál! Az annak idején kijelölt útról máig nem tértünk le. Ne is változtassunk, mert bevált, anyagilag vállalható, általános örömöt okozó dologról mondanánk le. Egyébként sem lenne reális alternatíva. Ne áltassuk azonban magunkat.

Az olimpiai sikerek nem fémjelzik egy ország sportkultúrájának színvonalát. Tucatnyi országot tudnék az éremtáblázaton mögöttünk végzettek közül felsorolni, amelyekkel látatlanban cserélnék, ha nem a medáliákat, hanem a lényeget nézzük. Mondjuk a rendszeresen sportoló lakosok arányát, a versenyrendszerekben valóban foglalkoztatottak számát, egyáltalán a testedzéshez való hozzáférés lehetőségeit, a sportlétesítmény-ellátottságot, a szabadidősporttal kapcsolatos társadalmi attitűdöt. Európában a kirakat pedig nem teljes, ha csak a nyári olimpiák éremkollekcióját mutatják be. Oda kívánkozik a téli játékok „terítéke” és kihagyhatatlanul a futball eredményessége is. Utóbbi kettő tartós hiánya sokakban azt az érzést erősíti, hogy nálunk a kirakat folyamatosan „rendezés alatt” van. Ismétlem, ne dugjuk el értékeinket, de nem indokolt, mi több, gyakran nevetséges hatalmas, sok helyen pókhálós portált fenntartani annak csak egy részét elfoglaló, bármely csillogó gyűjtemény számára. Lehet, hogy egy elegáns vitrin megfelelőbb lenne?

Véleményem szerint most az erőfeszítéseknek a „bolt berendezésére”, a raktár feltöltésére kellene összpontosulni. Nagy lesz a nyomás, hogy a döntéshozók továbbra is csak az utca felőli arculat fényesítését tartsák fontosnak. Eklatáns példa erre, hogy beindult a lobbimunka a társaságiadó-kedvezmény kiszélesítésére, miszerint ne csak az úgynevezett látványsportok, hanem az egyéni sportágak is részesülhessenek belőle. Orruknál tovább nem látó politikusok is rákattantak erre a félnapos népszerűséget ígérő javaslatra. Úgy gondolom, ha a magyar költségvetés egyáltalán megengedheti magának ezt a nagyúri gesztust, beleértve a megalomán stadionépítési projektet is, irányváltásra lenne szükség. Nem veszélyeztetve, de szigorúan ellenőrizve a már érdemben beindult programokat, a többit pedig felülírva, ezt a pénzforrást az iskolai sport fellendítésére kellene átcsoportosítani. Ne vakítson el bennünket az utánpótlás-nevelés címén folytatott porhintés. A pénzek nagyobb hányada itt ugyanis gyakorlatilag egy szűk kisebbség számára biztosít jobb feltételeket, a plebs pedig hoppon marad.

Végül pedig az általam a kilencedik aranyéremnek tekintett győzelemről. Az elismerés zászlaját lengetem meg az (oktatási) kormányzat előtt, amiért keresztülverte a mindennapos testnevelés bevezetését az eleddig áthághatatlannak tűnő akadályokon. Nem lesz könnyű menet, mert az intézkedés számos érdeket sért, és súlyos feltételhiánya van. Már most érzékelhető a nálunk oly jól ismert „mit miért nem lehet megcsinálni?” szabotázsillat. Ezért is véltem korábban úgy, hogy a kevesebb talán több lenne, azaz szűkebb körrel, de ott mindent jól előkészítve, a tapasztalatokat leszűrve kellene indulni, majd folytatni. Őszintén remélem azonban, hogy ezúttal még kellemesebb meglepetésben lesz részem, mint a várható londoni szereplést illető prognózisomnál.

A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, a szöuli olimpiai csapat vezetője