Jönnek, hosszú, tömött sorokban. A polgármester, akinek a városában átszervezik a korcsolyaversenyt, hogy a lányai felé lejtsen a pálya. A fővadász, aki annyira sportszerű, hogy rigó méretű énekesmadarakra szeretne lövöldözni. Az udvari újságíró, aki ráébredt, miért nyertünk keveset Pekingben, és miért nyertünk sokkal többet Londonban – sőt, arra is, kinek köszönhetjük, hogy a magyar nemzet már nem depressziós. A bukott elnök, aki úgy kalkulál, hogy az aranyak fényénél talán ő is megtalálja elveszett arcát. Az utód – nem a köztársasági, hanem a MOB-elnöki székben –, aki szerint a kormánynak is jár a köszönő szavakból a támogatásért. (Vajon megérjük-e, hogy egyszer valamelyikük az adófizetőknek is megköszöni?) És a miniszterelnök, aki személyesen még nem tudott osztozni a sikerben, de megírta a levelét a „világ tetejére” (ez egy olyan magaslat, ahová egy hajlékony gerincű disszertációmásoló jutott fel a leggyorsabban).

Ilyenkor mindannyian imádják a sportot. A tiszta versenyt, ahol egyenlők az esélyek, és mindig a legjobb győz. De emlékeznek-e erre később is? Másnap, amikor majd újabb családi gazdálkodók pályázatait kell elbírálni – de ott lesz az asztalon egy jóbarát földigénye is, aki ugyan nagybirtokos már, de éveken keresztül hűségesen mozgósította a gazdákat a Fidesz tüntetéseire, és most meg kellene hálálni neki a kitartását. Amikor el kell dönteni, hogy ki újíthatja fel a főteret, és nem a kollégiumi szobatárshoz (meg a pártnak számtalan szolgálatot tett reklámcég tulajdonosához) köthető vállalkozás adja a legolcsóbb árajánlatot. Amikor ki kell találni, hogy az állami bank az életkor, nem, jövedelem, társadalmi státusz és iskolai végzettség alapján is kísértetiesen hasonló olvasótáború, ám eltérő politikai irányultságú lapok közül ugyanazért az árért a kisebb, de kormányközeli, vagy a nagyobb, ám ellenzéki kiadványban hirdessen.

Amikor határozni kell, hogy ki kapja a színházat – a vidékit, az Újat, a Nemzetit. Amikor választani kell a Hír TV-ből ismert diplomás énekművész (átmenetileg kormánybiztos) és a Kossuth-díjas, Liszt Ferenc-díjas operaénekes, a Magyar Köztársaság Érdemes és Kiváló Művésze között. Amikor el kell rajta gondolkodni, hogy Kovács vagy Bencsik, Budai vagy Ángyán, Meggyes vagy Tétényi. A következő költségvetés összerakásakor, amikor megint az lesz a kérdés, hogy adnak-e esélyt azoknak is, akik nem születtek győztesnek. Meg a választási szabályoknál, amikor törvénybe iktatják, hogy nyerhet-e más is, vagy „csak a jobb”.

A küzdeni akarás, a becsületes helytállás, a bajtársiasság, az ellenfél és a szabályok tisztelete mind-mind megsüvegelendő erény – büszkék lehetünk rá, hogy olyan politikai vezetőink vannak, akik akár a nyaralásukat is hajlandóak megszakítani, hogy a fair play melletti kiállásukat a kamerák előtt is bátran megvallják. Aligha kell Rióig várnunk, hogy kiderüljön, mennyire gondolták komolyan.