Akik rossz helyre születtek, rossz helyre telepedtek – olyan helyre, ahol az egészségügyi szolgáltató tulajdonosa nemszeretem típusú –, azok most természetük szerint szomorkodhatnak vagy irigykedhetnek. Esetleg szidhatják a kormányt.

Néhány jó emlékezetű vezető megpróbálja a régi módon, a fensőbbségnek írt kérelemmel rendezni a szűkebb környezetét ért igazságtalanságot, amint hajdanában a Kádár-titkársággal lehetett a siker mérsékelt reményében levelezni, vagy a tanácselnököt a pártközpontba szalasztani. Miért e hasonlat? Azért, mert az állami központosított rendszerek lényegi velejárója a kijárás, a fensőbbség kegyeinek keresése, a mondvacsinált indokokkal alátámasztott kivételezések rendszere. Az egészségügy költségeinek megtérítése – és ennek elengedhetetlen, fele résznél többet kitevő részeként a bérek fedezete – nem az egyes ellátóhelyek fenntartásáról, ezek gazdaságos és szakmailag is jó minőségű működéséről szól. A kórházak és rendelők (háziorvosi is) eszközök a cél eléréséhez, a cél pedig a lakosok egészségének őrzése, a megbetegedettek gyógyítása. Szabad-e különbséget tenni aszerint, hogy a gyógyító személyek munkával kapcsolatos jogállása, az őket alkalmazó intézmények tulajdonformája mi? Nyilvánvalóan nem. Az OEP minden törvényesen bejegyzett szolgáltatónak ki kellene hogy fizesse az ellátás törvényesen megállapított térítési díját, ha e szolgáltató teljesíti az OEP-pel kötött szerződés feltételeit. Mégpedig azon az alapon, hogy a polgár a tajellenőrzés szerint az ellátásra jogosult, és olyan szolgáltatót keresett fel, melynek az OEP-pel szerződése van.

Mi akkor tehát a gond?

A gond az ingadozás a teljesítményalapú és a feladatarányos költségtérítés között. Sok jel mutat arra, hogy egyes gazdaság- és egészségpolitikusok már az előző kormányok idején sem tudtak mit kezdeni a teljesítményarányos finanszírozással, nem tudták/akarták úgy szabályozni és ellenőrizni a finanszírozási rendszer működését, hogy a köz- és magánkiadások a gazdaságilag elvárt keretek között maradjanak. Ezért az egyszerűnek tűnő megoldáshoz, a hajdani tervgazdálkodás idején megszokott keretgazdálkodáshoz nyúltak. Ehhez tartozna az is, hogy megszabják, egy-egy szolgáltatónak hány lakos alap-, járó- és fekvőbeteg-szakellátását és milyen szinten kell megoldania, azaz az ellátók fejpénzt kapnának. Amint tudjuk, az ellátási területek kijelölése megtörtént, a szolgáltatók – tulajdonosuk és munkavállalóik jogállásától függetlenül – e területről mindenkit kötelesek ellátni, másrészt büntetni lehet azt, aki a karámon kívül keresi az ellátást (hacsak nincs annyi esze, hogy időben bejelentkezik oda, ahol a kedvenc orvosának kedvenc kórháza az illetékes). Az ellátmányozás azonban nem lakosságszám-, hanem bázisalapú, az előző évi juttatáshoz viszonyul. A kádári rendszer végnapjaiban – ahogy néhai dr. Bordás István kitűnő egészség közgazda munkatársaival kimutatta –az egyes kórházak között tízszeres különbségek (sic!) voltak az azonos feladat egy lakosra jutó ellátmánya között, hála a pártállamban szokásos kijárásoknak. Ha nem akarjuk e rossz emlékű, szükségszerűen igazságtalanságot és gazdaságtalanságot eredményező módszert viszontlátni, akkor kénytelenek vagyunk hinni a teljesítményarányos finanszírozásban. Ez esetben érdektelen a munkáltató jogi helyzete (ki az elsődleges, másodlagos, sokadlagos tulajdonos, ki az üzemeltető, ki van-e szervezve az adott szolgáltatás egy vagy több lépcsőben, láncszerűen?), és nem kérdés a munkavállaló jogviszonyának formája sem, azaz hogy közalkalmazott, alkalmazott, önfoglalkoztató, szabadfoglalkozású, netán egyházi szolgálatban van. Az egyetlen kérdés, hogy közpénzből közfinanszírozott szolgáltatónál közfeladatot lát-e el az egészségügyi ellátás finanszírozására felkent OEP-pel kötött szerződés keretében. Ha igen, akkor a munkáltatójához eljut a jogszabályok szerinti működtetési összeg, melynek legalább akkora részét kell bérre fordítani, amennyit a jogszabályok kötelezően előírnak, vagy amennyit efelett a béralku során a dolgozók, a szakszervezetek elérnek.

Tudjuk, hogy házorvosaink többsége a minimálbér szintjén veszi meg saját munkaerejét a saját gazdasági társasága számára, és hasonló a helyzet a szolgáltatók többségénél a kényszervállalkozóként munkára alkalmazottakkal is. Vannak kivételek, ahol egyes alkalmazottak számára többre is futja, nemegyszer a többiek vagy az ellátás minőségének a rovására. Ez is szabályozási hiba, de kisebb, mint amikor az állam közvetlenül akar a munkáltatója lenni az egészségügyi dolgozóknak, és személyre szóló jövedelmekről rendelkezik, ráadásul úgy, hogy az érintettek mintegy 30 százaléka kimarad a jóból. Azon 89 962-nek, akik kapnak valamennyit, több mint kétharmada nem orvos, juttatása messze nem éri el a munkája értéke szerinti szintet. Az orvosokról pedig, akiknek a mozgástere jóval nagyobb, most szó se essék…