Az állam hálapénze

Danó Anna kitűnő cikkével tájékoztatták az olvasótábort az egészségügyi dolgozókat érintő központi pénzjuttatásról (Népszabadság, augusztus 9.). Pontosabban arról, hogy 89 962 olyan egészségügyi dolgozónak utalt ki az állam némi pénzt, akik olyan ellátó helyeken dolgoznak, melyeket az állam érthetetlen, de legalábbis meg nem magyarázott okból előnyben részesített.

Akik rossz helyre születtek, rossz helyre telepedtek – olyan helyre, ahol az egészségügyi szolgáltató tulajdonosa nemszeretem típusú –, azok most természetük szerint szomorkodhatnak vagy irigykedhetnek. Esetleg szidhatják a kormányt.

Néhány jó emlékezetű vezető megpróbálja a régi módon, a fensőbbségnek írt kérelemmel rendezni a szűkebb környezetét ért igazságtalanságot, amint hajdanában a Kádár-titkársággal lehetett a siker mérsékelt reményében levelezni, vagy a tanácselnököt a pártközpontba szalasztani. Miért e hasonlat? Azért, mert az állami központosított rendszerek lényegi velejárója a kijárás, a fensőbbség kegyeinek keresése, a mondvacsinált indokokkal alátámasztott kivételezések rendszere. Az egészségügy költségeinek megtérítése – és ennek elengedhetetlen, fele résznél többet kitevő részeként a bérek fedezete – nem az egyes ellátóhelyek fenntartásáról, ezek gazdaságos és szakmailag is jó minőségű működéséről szól. A kórházak és rendelők (háziorvosi is) eszközök a cél eléréséhez, a cél pedig a lakosok egészségének őrzése, a megbetegedettek gyógyítása. Szabad-e különbséget tenni aszerint, hogy a gyógyító személyek munkával kapcsolatos jogállása, az őket alkalmazó intézmények tulajdonformája mi? Nyilvánvalóan nem. Az OEP minden törvényesen bejegyzett szolgáltatónak ki kellene hogy fizesse az ellátás törvényesen megállapított térítési díját, ha e szolgáltató teljesíti az OEP-pel kötött szerződés feltételeit. Mégpedig azon az alapon, hogy a polgár a tajellenőrzés szerint az ellátásra jogosult, és olyan szolgáltatót keresett fel, melynek az OEP-pel szerződése van.

Mi akkor tehát a gond?

A gond az ingadozás a teljesítményalapú és a feladatarányos költségtérítés között. Sok jel mutat arra, hogy egyes gazdaság- és egészségpolitikusok már az előző kormányok idején sem tudtak mit kezdeni a teljesítményarányos finanszírozással, nem tudták/akarták úgy szabályozni és ellenőrizni a finanszírozási rendszer működését, hogy a köz- és magánkiadások a gazdaságilag elvárt keretek között maradjanak. Ezért az egyszerűnek tűnő megoldáshoz, a hajdani tervgazdálkodás idején megszokott keretgazdálkodáshoz nyúltak. Ehhez tartozna az is, hogy megszabják, egy-egy szolgáltatónak hány lakos alap-, járó- és fekvőbeteg-szakellátását és milyen szinten kell megoldania, azaz az ellátók fejpénzt kapnának. Amint tudjuk, az ellátási területek kijelölése megtörtént, a szolgáltatók – tulajdonosuk és munkavállalóik jogállásától függetlenül – e területről mindenkit kötelesek ellátni, másrészt büntetni lehet azt, aki a karámon kívül keresi az ellátást (hacsak nincs annyi esze, hogy időben bejelentkezik oda, ahol a kedvenc orvosának kedvenc kórháza az illetékes). Az ellátmányozás azonban nem lakosságszám-, hanem bázisalapú, az előző évi juttatáshoz viszonyul. A kádári rendszer végnapjaiban – ahogy néhai dr. Bordás István kitűnő egészség közgazda munkatársaival kimutatta –az egyes kórházak között tízszeres különbségek (sic!) voltak az azonos feladat egy lakosra jutó ellátmánya között, hála a pártállamban szokásos kijárásoknak. Ha nem akarjuk e rossz emlékű, szükségszerűen igazságtalanságot és gazdaságtalanságot eredményező módszert viszontlátni, akkor kénytelenek vagyunk hinni a teljesítményarányos finanszírozásban. Ez esetben érdektelen a munkáltató jogi helyzete (ki az elsődleges, másodlagos, sokadlagos tulajdonos, ki az üzemeltető, ki van-e szervezve az adott szolgáltatás egy vagy több lépcsőben, láncszerűen?), és nem kérdés a munkavállaló jogviszonyának formája sem, azaz hogy közalkalmazott, alkalmazott, önfoglalkoztató, szabadfoglalkozású, netán egyházi szolgálatban van. Az egyetlen kérdés, hogy közpénzből közfinanszírozott szolgáltatónál közfeladatot lát-e el az egészségügyi ellátás finanszírozására felkent OEP-pel kötött szerződés keretében. Ha igen, akkor a munkáltatójához eljut a jogszabályok szerinti működtetési összeg, melynek legalább akkora részét kell bérre fordítani, amennyit a jogszabályok kötelezően előírnak, vagy amennyit efelett a béralku során a dolgozók, a szakszervezetek elérnek.

Tudjuk, hogy házorvosaink többsége a minimálbér szintjén veszi meg saját munkaerejét a saját gazdasági társasága számára, és hasonló a helyzet a szolgáltatók többségénél a kényszervállalkozóként munkára alkalmazottakkal is. Vannak kivételek, ahol egyes alkalmazottak számára többre is futja, nemegyszer a többiek vagy az ellátás minőségének a rovására. Ez is szabályozási hiba, de kisebb, mint amikor az állam közvetlenül akar a munkáltatója lenni az egészségügyi dolgozóknak, és személyre szóló jövedelmekről rendelkezik, ráadásul úgy, hogy az érintettek mintegy 30 százaléka kimarad a jóból. Azon 89 962-nek, akik kapnak valamennyit, több mint kétharmada nem orvos, juttatása messze nem éri el a munkája értéke szerinti szintet. Az orvosokról pedig, akiknek a mozgástere jóval nagyobb, most szó se essék…

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.