Ezt ígérte az írótábor szervezőinek felhívása, amely a kommunizmus „íróáldozatait” kívánta rehabilitálni, méghozzá úgy, hogy egybemosta a Rákosi-korszak őrületét a Kádár-éra engedékenyebb időszakaival. Ráadásul, és éppen ez verte ki a biztosítékokat, egybecsúsztatta a hatalom cenzorait az irodalmárokkal (szerkesztőkkel, kiadókkal, kritikusokkal stb.), azt sugallva, hogy az „elnyomás” fenntartása utóbbiak érdeke is volt, ráadásul ez az utóvédharc máig tart. Vagyis ezért nincs Tormay Cecile Kosztolányi mellett valahol.

Egy fiatal talán nem is értené ezt a vitát. Hiszen a mai átkozott, liberális világban Tormay, Wass, Bánffy ugyanúgy ott van a boltok polcain, mint Parti Nagy vagy Esterházy. Csakis az olvasó ízlésén múlik, hogy mi kerül a kosarába. A szaporodó irodalomtörténeti munkák közül is választhat immár, és tapasztalhatja, hogy ez elemzi, a másik nem tartja fontosnak ugyanazt a szerzőt. Ilyen légkörben hatalmi szóval nem is nagyon lehet átírni semmit. Legfeljebb a frusztráció nőhet az égig.

Talán ezt látták be a tokaji írótábor szervezői is, és tették, amit józan irodalmárok ilyenkor csak tehetnek: nem állították be megkérdőjelezhetetlen értékként, egyetlen lehetséges irodalomként a polgári-keresztény szerzőket, hanem megpróbáltak az életpályák bemutatásaival kedvet teremteni irántuk. Megfogalmazni, hogy miért érdemes újraolvasni Bánffy trilógiáját, Reményik verseit, Hamvas gondolatait. Miért lenne jó újra megkeresni Tormay helyét a kor és a ma irodalmában.

Újra eldönteni, hogy könnyű kezű lektűrről vagy maradandó korrajzról van-e szó. Miért lenne jó lehántani a műről a politika héjait, és megnézni, hogy ezután is marad-e valami a kezünkben, vagy sem? Mindenki tudja, hogy a hisztéria csak divatot teremt, értéket csak nagyon ritkán. A Nyirő körüli cirkusz arra volt jó, hogy szétkapkodják a könyveit, hogy még a sarki kocsmában is beszéljenek róla, de a nap hírei gyorsan lecsengenek. Csakhogy aki értéket szeretne felfedezni, annak hosszú távra kell terveznie.

A divat utáni időszakokra is, amikor már más, újabb divatok kötik le a figyelmet. Abban bízva, hogy egy napon a politikai érdeklődést az esztétikai váltja fel. Hogy eljön az a pillanat, amikor a mondatok mögött már nem áll majd senki, amikor a mondatoknak önmagukért kell helytállniuk. Az újrafelfedezés igazából ekkor veszi kezdetét. És ha igazuk volt a „rehabilitációt” kezdeményezőknek, akkor csak nyerhetünk: sok új szerzőt, sok új és találó mondatot.

Az irodalom sérülésmentes egészét. Vagy legalább annak illúzióját. Hálásak lehetünk az írótábornak annak megvallásáért, hogy megint az olvasó térfelén pattog a labda. Van-e, lesz-e ideje arra, hogy a régi, bevált nevek mellé újakat jegyezzen meg? És a kívánt műveket a gyerekei kezébe nyomja, hogy ezeket is érdemes elolvasni, mert így kerek a világ? A szerkesztők, kiadók, kritikusok munkája lassan véget ér e tekintetben. Az olvasóé csak most kezdődik.