Férgek a szőlőben
Csak olyan szavak jutnak eszembe, amelyekkel dombrádi nagyapám illette a falu alkoholista és kétfogú traktorosát, amikor a homokos szőlőben szüretkor hamarabb indult el egy ütemmel, és a fele szőlő leborult a platóról.
Bár tiszta haszon volt, hogy a papa akkor egy pár ládával kevesebb szőlőből „csinálta a borát” – amitől évek alatt a traktoros is begárgyult kissé –, Béla bátyám a termés és a mások munkája iránti tisztelet okán gerjedt haragra, ha valakinek a hülyesége miatt ki kellett dobni a szőlőt. Cifra szavakkal adott hangot ennek, néha lapátkezével le is sújtott csak úgy barátilag.
Mit szólna, ha tudná: Magyarországon élnek olyan lények, akik az ország egyik legértékesebb szőlőjét teszik szánt szándékkal tönkre? Akik az éj leple alatt oly szakértelemmel metszik el a rizlingtőkéket, hogy örülhetünk, ha azok csak három évig nem hoznak termést. Ha elpusztul a növény, és szánthatják be az ültetvényt, s újabb 30 év, mire újra ilyen lesz… Ha közben nem metszi le megint valaki.
Irigység táplálta volna e gyalázatot? A tettes, akinek semmi sem szent, aligha számol el saját lelkiismeretével is, amikor a kocsmában szlopálja a lőrét, és közben a mellkasát verve ordítja: mit keresnek itt ezek a pénzes külföldiek, akik megveszik a magyar szőlőt?! Üzleti féltékenység volna mögötte? A megrendelőnek, akinek láthatóan semmi sem drága, hogyan esik majd a következő érem, amit most már verseny nélkül szerzett meg?
Történhetett volna ez bármelyik iparágban. Adott egy csodálatos borvidék, amelynek szépségeire felfigyel néhány elkötelezett befektető. Leszerződtetik a földet és a tradíciókat jól ismerő, de innovátorként is ismert tehetséges helyi borászt, akivel termő szakmai munka mellett nyerik a rangosabbnál rangosabb elismeréseket. Hírnevet szereznek Magyarországnak. Újra pompás borokat készítenek azokon a dűlőkön. Mindenki elégedett.
Csak azok nem, akik irigyek a sikerre, vagy túl fafejűek ahhoz, hogy átvegyék a technikai újításokat, eltanulják az új módszereket, a sikert és pénzt hozó megoldásokat. Nyilván azok sem, akik még mindig rengeteget készítenek a nagyapám színvonalú lőréből, de mert van jobb, már nem tudják eladni. Hát persze, hogy az ügyesebb a hibás! Tegyük tönkre a szőlőjét és annak a pár tucat embernek az éveit, akik ezeken a dűlőkön dolgoztak, akiknek a lelke van minden csepp rizlingben.
Nagyapám azt mondaná, ha élne – és bizton igaza volna –, hogy ezek a férgek nem csupán egy szőlőt gyaláztak meg. Magyarországot is bemocskolták, beleértve magukat is, már ha volt még rajtuk mit mocskolni. Az öreg bizonyosan a Tiszáig kergetné őket, talán nem is a lapát kezével, hanem a lapáttal, amit lekap a kétfogú traktoros platójáról. Megérdemelnék. Ez a legkevesebb.