Levendel László lakásán a rendszerváltozás előtt és során számos alkalommal színes összetételű társaság találkozott. Szabadon folyt a közéleti kérdések megvitatása. Megfordult ott Eörsi Istvántól és Nyers Rezsőtől Szabó Miklósig, Csurka Istvánig és Pozsgay Imréig, Kis Jánostól, Vásárhelyi Miklóstól, Újhelyi Szilárdtól Csoóri Sándorig, Bihari Mihályig sok olyan személy, akik a rendszerváltozás forgatagában – hamarosan pedig egymással szemben is az újonnan alakuló pártokban – jelentős szerepeket töltöttek be. Egyszer valami kényes történelmi kérdéssel kapcsolatban (hogy mi volt ez, már kiment a fejemből) Csoóri Sándor vetette fel, hogy a szőnyegre került ügy társadalmi kibeszélése oldaná a társadalmi feszültségeket.

Nagyon nem értettem ezzel egyet, mert nem a történészek szabad kutatásai, hanem az úgynevezett társadalmi méretű kibeszélés kívánságát végiggondolatlannak és kétes eredményűnek véltem. Ha jó szándékú politikai célzattal ugyan, de tömeges önfeltárulkozásra, valamiféle traumaoldó múltbevallásra noszogatunk másokat, megbékélés helyett egy pillanat alatt a valós vagy vélt sebek sózogatása következhet. S azért is jutott ez eszembe, mert a múltbeli események úgynevezett kibeszélésének kívánalma számos orgánumban most is előkerült az – konkrétan Gerő András cikke nyomán, amelyben Romsics Ignácot leantiszemitázza –, hogy a Horthy-korszak és az azzal szervesen összefüggő holokauszt ügyeit végre ki kellene beszélni.

Tárjuk fel és nézzünk szembe szüleink, nagyszüleink, dédszüleink akkori cselekedeteivel. Tegyünk fel kérdéseket magunknak és másoknak, mert az így megszülető válaszok békévé oldják a napjainkban tapasztalható indulatos szembenállásokat. Kételkedem. Kételkedem abban, hogy bármiféle megbékélést segíthet az, ha akármelyik múltban történt esemény vélt vagy valós bűnösei és néma cinkosai után társadalmi méretű nyomozás kezdődne el, s közéleti lapok vádakat és vallomásokat közölnének, elemezgetnének. S az ilyen tömeges gyónásnál ugyan ki, kik lennének alkalmasak a penitencia kirovására vagy a feloldozásra? Úgy vélem, épp elegendő történelmi feltárás áll mindenki rendelkezésére ahhoz, hogy politikusként vagy állampolgárként állást foglalhasson olyan napi ügyekben, amelyekben, megjegyzem, gyakran csak takarónak használják a történelmet.

A múltba forduló konzervatív erőcsoportoknak az csak kedvez, ha a jövőre való irányultság helyett a liberális demokrácia hívei is a múlttal kezdenek babrálni az úgynevezett történelmi igazságért. Azt ugyan egymás fejéhez vághatjuk, hogy nem jól tudjuk a történelmet – de mi végre? Abban sokan egyetértenek, hogy a történelemkutatás előtt ne legyenek tabuk, lehetőleg minél kevesebb sors- és korfordító ügy essék vakfoltra a kutatások során, s akkor reménykedhetünk, hogy a közoktatás keretében folyó szabad történelemtanítás majd intellektuálisan emelkedettebb történelemszemléletet eredményez – noha egységes történelemképet sose várhatunk. De várhatunk-e addig ölbe tett kézzel? – kérdik joggal a rasszista beszéddel és viselkedéssel sértettek, mert történelmi igazság vagy valóság címén valójában erről van szó.

A kibeszéléskívánalom lépten-nyomon előbukkan: „Bibó Istvánnal megnyílt a kibeszélés lehetősége” – olvasom egy helyütt; „elvárható kibeszélés helyett mellébeszélés” – látom máshol; „elmaradt a zsidóság tragédiájának kibeszélése” – írja valaki egy blogban; „1990-ig nem lehetett kibeszélni a holokausztot” – nyilatkozta a külügyminiszter; de „késik a kibeszélés katarzisa” Marosvásárhelyen is, ahol a magyaroknak és a románoknak kellene feltárulkozniuk a véres és traumatikus 1990-es összeütközéseik miatt. A magyar kibeszélés szónak több jelentése van, s noha A magyar nyelv nagyszótára készül, de még messze van a K betűtől, így is tudhatjuk, hogy a kibeszél szóban egyszerre van benne a „szájára vette a falu”, „kimagyarázta magát”, „kitette a tüdejét” vagy a „fizikailag kiszólt valahonnan” stb. jelentés.

De ezekhez képest a kibeszél igének van egy olyan jelentése is – és itt erről van szó –, hogy a feltárulkozó beszédfolyamat során megszabadulni az elfojtottan gyötrő, akár megbetegítő emlékektől, amelyekben valamiféle vád és önvád rejtezik. Bizonyos mélylélektani feltételezések alapján pedig a valamiféle tudattalanba süllyedt s tabuval fedett traumát a páciens képzett lélektanász segítségével kibeszélheti magából, vagyis az feloldható. A pszichológusoknak minderről többféle, ellentmondásos elképzelésük van – de ezt most hagyjuk. Amivel vitatkozom, az az, hogy egy társadalmat pszichoanalitikus díványára lehetne fektetni, s a társadalom mint páciens kibeszélhetné magából történelmi traumáit.

Traumáink persze vannak. De ugyan ki lenne az az okos doktor bácsi/néni egy egész társadalom esetében, akit a feloldó analízis lefolytatásával bíznánk meg? A pszichiáterhez, analitikushoz forduló beteg feltehetően bízik a választott gyógyítójában, de épp a bizalom az, ami a plurális politikai viszonyok között természetesen hiányzik a társadalmat egészében betegnek tekintő hasonlat kivitelezéséhez. Egy társadalmi méretű vitának pedig csak valamiféle politikai intézmény adhat keretet, amiről plurális politikai térben azért nehéz, sőt botorság lenne feltételeznünk az érdekmentes, gyógyító pártatlanságot.

Szóval nem emlékszem, hogy minek a kibeszélése ellen érveltem Levendel doktor nappalijában. De kötöttem az ebet a karóhoz, hogy bármely kényes kérdésben, legyen az Trianon, 1956 – bármi, ami a közeli vagy távoli történelmet illeti, az úgynevezett múltbevallás a politikai és világszemléleti hajlamok által sokféle lesz, a megszólalók pedig a kibeszélés során újabb és újabb sértéseket fognak egymás fejéhez vágni. Vagyis a kibeszélés kívánalma aligha más, mint egy vulgarizált freudista ötlet. A hagyományosan intézményesült keretek között tartott tudományos vagy szakmai viták sem szokták megoldani a felmerült problémákat, főként nem oldják fel a teoretikus szemellenzőkből, személyes vetélkedésekből fakadó ellentétes érzelmeket – hogy ne mondjam, személyes utálatot, indulatot –, hanem legjobb esetben is csak tágítják a valaha szintetizálható ismereteket.

Ami azonban nem kevés, s alighanem alkalmatosabb, mint az úgynevezett társadalmi kibeszélés. Hogy mennyire felszínesen pszichoanalitikus ötlet a kibeszélés ajánlgatása, arról az elfojtás szó is árulkodik abban a gyakori szófordulatban, ami úgy hangzik, hogy a rendszerváltozás előtt „el voltak fojtva a rasszista indulatok”, de a „gyökerei” érintetlenül maradtak. Bizonyára, persze. Most pedig, hogy szabad a szólás, hangot kapnak az indulatok százféle régi sérelem miatt. A rasszista viselkedés és indulat elfojtása azonban nemcsak diktatórikusan lehetséges, hanem civilizatórikusan is, mintaadás, példakövetés, divat útján.

Mi egyéb ugyanis a civilizációs folyamat, mint a nemkívánatos, zsigeri indulatkitörések elfojtása? Erről prédikálunk oly kevesen és oly hiába ajánlva a politikai korrektséget. Nem kétséges, nehéz dolgok ezek, és senkinek nincs kezében a bölcsek köve. De a rasszista és sok egyéb politikai indulat fékezésére még leginkább a mások megbélyegzésétől tartózkodó, politikai korrektségre érzékeny civilizált viselkedés példája hathat. Hogy kevés példát mutatnak erre a nyilvánosság fényében sütkérező politikai intézőkörök? Ez igaz. De hátha mégis ez irányban keresendő különbözőségeinknek élhetőbb elviselése.

FOTÓ: FEJÉR GÁBOR