Bár második belügyminiszterségét egy képtelen lózunggal, a két hét alatti rendcsinálás bejelentésével készítette elő, Pintér Sándor összességében a szavatartó politikusok közé tartozik. Egykori rendőrkollégái a megmondhatói, hogy a volt főkapitány kéréseinek és ígéreteinek egyaránt súlya volt, a levegőbe beszélés nála nem tartozott a sztenderd vezetési módszerek közé.

Ezért is rugózik a sajtó és a közvélemény olyan sokáig azon, ha Pintért szószegésen kapják: az ő esetében – szemben mondjuk Orbán Viktorral – a pillanatnyi kommunikációs cél ritkán írja felül az elveket. Ritkán – de időnként azért felülírja. 2010 októberében, egy nappal a szörnyű vörösiszap-katasztrófa után a helyszínen, kamerák kereszttüzében Pintér Sándor így nyilatkozott: „A kormány senkit sem fog magára hagyni. Télre mindenkinek fedél lesz a feje fölött, mindenki megfelelő ellátást kap, és mindenki bízhat benne, hogy a kára meg lesz térítve.”

Ilyen mondatok – ma már, az Orbán-kabinet kétéves működésének tapasztalataival a hátunk mögött ezt biztosan tudjuk – leginkább a Habony-műhelyben készülnek: a céljuk nem az információközlés, hanem az ország megnyugtatása.

Azt üzenik, hogy nem is olyan nagy a baj, a kormány a helyén van, és kezeli a problémát. Szinte ugyanazt hallhattuk egy évvel később a miniszterelnöktől a devizahitelesekre vonatkozóan, ugyanannyi igazságtartalommal: „Senkit sem hagyunk az út szélén, kiállunk minden magyarért – megvédjük a lakáshiteleseket.” A valóságban – akár Pintér, akár Orbán szavait szembesítjük a tényekkel – a „mindenkinek segítünk” azt jelenti, hogy vannak társadalmi csoportok, akiknek automatikusan jár a segítő jobb, és vannak mások, akik számára támogatás helyett csak együtt érző arcok és széttárt kezek jutnak.

A lapunkban is többször bemutatott devecseri Burka család ügyében nemrég egy ellenzéki képviselő vonta kérdőre a belügyminisztert, Pintér korábbi ígéretére hivatkozva.

Burkáék a családfő betegsége miatt elmaradtak a devizahitel megemelkedett törlesztőrészleteivel, így az iszapömlés idején (papíron) már csak bérlőként laktak a saját lakásukban. Az állam pedig a hitelező bankot kártalanította – lényegesen, sok millió forinttal nagyobb összegben, mint amennyit a pénzintézet a ház tulajdonjogának megszerzése idején a tartozásból elengedett –, a volt tulajdonosokat viszont képletesen és szó szerint is az árokparton hagyta.