Ez durva megsértése volt a szövetség alapokmánynak, amely azt írta elő, hogyha a szövetség bármelyik tagját külső támadás éri, azonnal a segítségére sietnek. Semmi olyat nem tartalmazott, hogy egymás ellen fordulva, bármilyen okból is beavatkozhatnának valamely tagállam belpolitikájába, sárba tiporva annak szuverenitását. A Brezsnyevről elhíresült doktrína hirdette meg azt a súlyos károkat okozó politikai felfogást, miszerint a Szovjetunió jogot formálhat arra, hogy a befolyási övezetéhez tartozó szocialista országok életébe beavatkozhat, akár fegyveres erőszakkal is. Ezt nevezték testvéri segítségnyújtásnak.

MARABU RAJZA

A Mihail Gorbacsov által meghirdetett peresztrojkának kellett elérkeznie, hogy véget vessenek ennek a káros felfogásnak. Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) 1968. januárjában új első titkárt választott Alexander Dubcsek személyében, és a párt reformerői gazdasági és politikai rendszer demokratizálását tűzték ki célul. Mindez prágai tavasz néven vált ismertté. A Brezsnyev által irányított SZKP elnöksége kezdettől elítélte a CSKP új programját és ellenforradalmi törekvésnek tartotta. Másképpen ítélte meg a csehszlovákiai politikai eseményeket az MSZMP vezetése és tagsága.

Támogatásáról biztosította a CSKP vezetését és 1968. június 13–15. között hivatalos látogatáson látta vendégül az Alexander Dubcsek által vezetett párt- és kormányküldöttséget, amelynek tagjait Magyarországon mindenhol lelkes fogadtatásban részesítettek. Az MSZMP Központi Bizottsága 1968. június 19–20. között tartott kibővített ülésén Komócsin Zoltán KB-titkár előadásában kifejtette, hogy „északi szomszédunknál nincs ellenforradalom, csupán a múltban elkövetette hibák kijavítása folyik”. (Az MSZMP KB 1968. jún. 19–20-a között tartott ülésének jegyzőkönyve, MOL-KS 28874/92.)

A szovjet vezetés már 1968 tavaszán a katonai beavatkozás előkészítésén fáradozott. Kierőszakolta a csehszlovák vezetőknél országukban egy nagyszabású parancsnoki és törzsvezetési gyakorlat megtartását, amit június második felében „Sumava” fedőnév alatt a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka vezetett. Oláh István vezérőrnagy, miniszterhelyettes jelentésében leírta, hogy a gyakorlat egész ideje alatt a csehszlovák politikai és katonai vezetést mellőzték, megsértve őket önérzetükben. A II. világháborút követően Csehszlovákiában nem voltak szovjet katonai erők. Stratégiai jelentősége volt annak, hogy a NATO-val közvetlen határos Csehszlovákia területén ezen változtassanak.

Már a Sumava gyakorlat során azt akarták, hogy a szovjet csapatok ott maradhassanak továbbra is Csehszlovákiában. Ezt azonban nem sikerült megvalósítaniuk. A szovjet vezérkar egy új „gyakorlat” tervét dolgozta ki, amelynek végrehajtásába a VSZ 5 tagállamának bevonását tervezték. A szárazföldi és a légierő gyakorlaton résztvevők számát úgy határozták meg, hogy abból világosan kiderült: ez a hatalmas katonai erő egész Csehszlovákia területét akarja birtokba venni! Számba vették azt is, hogy a csehszlovák hadsereg, valamint a lakosság elszánt ellenállást fog tanúsítani.

A. I. Gribkov hadseregtábornok, a VSZ főparancsnokának első helyettese könyvében a következőt írja: A. A. Grecsko marsall, a Szovjetunió honvédelmi minisztere 1968. augusztus 20-án 23 órakor VCS telefonon (közvetlen kormányok közötti vonal) felhívta Martin Dzur vezérezredest, Csehszlovákia honvédelmi miniszterét és tájékoztatta arról, hogy a VSZ 5 tagállamának csapatai be fognak vonulni Csehszlovákia területére és ő „kategorikusan elvárja”: adjon ki olyan parancsot a csehszlovák csapatoknak, hogy semmilyen ellenállást ne tanúsítsanak a bevonuló szövetséges csapatokkal szemben. („Szugyba Varsavszkogo Dogovora”, Russzkaja Knyiga Moszkva, 1968., 119. oldal)

„A. M. Jamscsikov vezérezredes, szovjet főtanácsadó ugyancsak ebben az időben kapott parancsot Grecsko marsalltól, hogy ellenőrizze teljesítik-e az ő általa elrendelteket.” (l. uo.) A csehszlovák vezetés bizonyára több forrásból is értesülhetett arról, hogy a szomszédos országokban csapatokat mozgósítanak és azok már a megindulási körleteikben vannak. Valószínű ugyanakkor, hogy a politikai és katonai vezetés szinte az utolsó pillanatig abban a hitben élt, hogy nem kerül sor katonai megszállásra, hiszen itt Európa közepén, a hidegháború feszült időszakában ez súlyos, tragikus következményekkel járhat.

Augusztus 20-án kora délután – tehát jóval korábban, mint Grecsko marsall tájékoztatása – egy ismeretlen telefonon tájékoztatta Csehszlovákia budapesti nagykövetségét, hogy 20-án 24 órakor öt szocialista ország csapatai megkezdik Csehszlovákia megszállását, megnevezve mind az öt országot. A nagykövet ezt természetesen azonnal jelentette a prágai vezetésnek. A csehszlovák vezetőknek dönteniük kellett abban, mit tegyenek, ha igaz az információ, és megszálló csapatok lépnek Csehszlovákia területére. Tudatában voltak annak, hogy a fegyveres erők készen állnak az ellenállásra, és a lakosság is elszántan fog tiltakozni.

Hosszú, keserves viták után jutottak végül is arra az elhatározásra, hogy a súlyos áldozatokkal járó fegyveres harcot el kell kerülni. Ludvik Svoboda köztársasági elnök, aki egyben a fegyveres erők főparancsnoka is volt, parancsot adott ki, hogy a hadsereg ne tanúsítson ellenállást a szövetséges csapatokkal szemben. A tisztek és katonák fogcsikorgatva ugyan, de eleget tettek az elnök parancsának, s így nem került sor fegyveres harcra, elkerülték a vérontást. A lakosságnak azonban nem lehetett megtiltani a heves tiltakozást. Prágában, Pozsonyban és országszerte tömegesen demonstráltak a megszállókkal szemben. Sokan testi épségüket sem féltve a harckocsioszlopok elé feküdtek.

A csehszlovák nagykövet augusztus 21-én felkereste a magyar Külügyminisztérium vezetését és tájékoztatta őket arról, hogy 20-án délután egy ismeretlen informálta őket a megszállás pontos adatairól. Hogy ki volt a telefonáló, az a mai napig rejtély. 1968. augusztus 20-án a Honvédelmi Minisztérium vezető tábornokai és tisztjei (akik már napok óta éjjel-nappal szolgálati helyükön tartózkodtak) a bevonulás irányításával foglalkoztak. Értelemszerűen ők voltak a legtájékozottabbak a megszállás minden részletéről. Az ismeretlen telefonáló személyének felkutatására folytatott nyomozás mindenekelőtt a minisztérium vezető állományára terjedt ki.

Czinege Lajos vezérezredes, honvédelmi miniszter elrendelte, hogy mindazok, akik augusztus 20-án a minisztériumban voltak, részletes igazoló jelentést készítsenek. El kellett számolni azzal, hogy ki kinek a társaságában volt, mettőlmeddig, mivel foglalkozott, kivel és miről beszélgetett. Ideges, feszült légkör alakult ki az egyébként is a bevonulás okozta gondokkal terhelt állomány körében. Találgatások is voltak, hogy vajon közülük került-e ki a telefonáló. Néhány nap múlva közölték, hogy központi utasításra leállították a nyomozást. Ez komoly megkönnyebbülést okozott mindannyiunknak.

Azzal lehetett foglalkozni, ami fontos volt. Mi történik Csehszlovákiában és mi van a mi katonáinkkal? A szlovákiai magyarság Érsekújváron és máshol is hatalmas transzparenseken és szóban is tiltakozott, mondván: „Minek jöttetek? Menjetek haza!”. Gribkov hadseregtábornok a már említett könyvében (121–122. oldal) a következőket írja: „A hadművelet első napján a szovjet és csehszlovák biztonsági szervek a csehszlovák vezetőket, élükön A. Dubcsekkel, a CSKP első titkárával őrizetbe vették és Moszkvába szállították.

A foglyul ejtett csehszlovák vezetőkkel a szovjet politikai és állami vezetők augusztus 23–26. között tárgyalásokat folytattak. Az eredményről a TASSZ hírügynökség közleményt hozott nyilvánosságra. E szerint „a szovjet fél megérti és támogatja a CSKP, valamint a Csehszlovák Szocialista Köztársaság vezetésének álláspontját, amely a CSKP Központi Bizottsága januári ás májusi plénumán a társadalom irányítása módszereinek tökéletesítése céljából a szocialista demokrácia fejlesztése és a szocialista rendszer marxi-lenini alapokon történő megerősítés céljából elfogadott határozatokból szándékozik kiindulni.

Megállapodás született azokról az intézkedésekről, amelyeknek célja a Csehszlovákiában kialakult helyzet mielőbbi rendezése.” (Népszabadság, 1968. augusztus 28.) Ez véget vetett a prágai tavasznak. A rendcsinálás alatt azt kellett érteni, hogy mondjanak le reformtörekvéseikről, a szabad sajtóról stb. Mi magyarok is olyan helyzetbe kerültünk, hogy a gazdaságirányítás már beindult reformját, a kultúrpolitika liberalizálását le kellett fékezni. mindezeket csak jó néhány év múlva folytathattuk. A közleményben helyet kapott az a megállapodás is, hogy „a szövetséges országok csapatai, amelyek ideiglenesen Csehszlovákia területére léptek, nem fognak beavatkozni a Csehszlovák Szocialista Köztársaság belügyeibe”.

Csehszlovákiai kollégáim sokat panaszkodtak arról, hogy minden fontosabb beosztásban lévő vezető mellé szovjet tanácsadókat állítottak, akiknek az egyetértése nélkül semmilyen intézkedést nem lehetett kiadni. Megállapodás születetett arról is, hogy a csapatok kivonása a csehszlovákiai helyzet rendezésének megfelelően történik. Emlékezetes, hogy ugyanilyen megállapodás kötöttek 1956-ban Magyarország esetében is. Magyarországról 1991-ben, Csehszlovákiából pedig 1992-ben vonták ki a szovjet katonai erőket. A rendszerváltozás időszakáról írott könyvemben (Puskalövés nélkül) részletesen írtam arról, hogy a szovjet csapatok kivonásáról csak Gorbacsov hatalomra kerülését követően lehetett tárgyalást kezdeményezni.

Ő volt az, akitől várni lehetett, hogy gyökeres fordulat áll be a szovjet kül- és belpolitikában. Erről tanúskodik az, amit Adam Lebornak a The Times tudósítójának mondott arról, hogy megválasztását követően a szövetséges országok pártjainak első titkáraival találkozva közölte: „Önök mostantól független országok vezetői” (Népszabadság, 2006. augusztus 19.) Nagy jelentőségű kijelentés volt ez, ami jelezte, hogy komoly változások várhatók a szovjet politika tekintetében. Hogyan volt mégis lehetséges, hogy Gorbacsov kijelentését követően még hosszú évek teltek el, míg végül kivonták Magyarországról és a többi országból is a szovjet csapatokat?

Grósz Károly, miniszterelnöki kinevezését követően, 1987 júniusában, első hivatalos útja során egyik legfontosabb kérdésként vetette fel M. Gorbacsovnak a szovjet csapatok és a hazánkban elhelyezett atomrobbanófejek kivonásának kérdését. Gorbacsov türelmet kért, és azt, hogy az erről szóló tárgyalásokat ne hozzuk nyilvánosságra, mivel az hátrányos helyzetet teremtene Moszkva számára a nemzetközi egyeztetések során. Grósz Károly 1988. július 5-én újra tárgyalást kezdeményezett Gorbacsov főtitkárral a szovjet csapatok kivonásáról. Ezt követően Nyers Rezső 1989. március 23–24-én, majd Grósz Károly 1989. július 24–25-én és legvégül Németh Miklós kormányelnök tárgyalt e fontos kérdésről.

Azzal, hogy Gorbacsov nem járult hozzá egyetlen esetben sem, hogy a tárgyalásokról tájékoztassuk a lakosságot, hátrányos helyzetbe hozta a választási küzdelmekben a baloldali erőket. 1989 júniusában a Nagy Imre és társai újratemetésének alkalmából a Hősök terén részt vevő hatalmas tömeg előtt egy fiatal ellenzéki politikus, felismerve a lehetőséget, elsőként hangosan és bátran felvetette a szovjet csapatok kivonását Magyarország területéről. Rá nem vonatkozott Gorbacsov tilalma, így megtehette ezt. Különösebben nem volt már mitől tartania sem, mivel már nem volt érvényben a Brezsnyev-doktrína, amit már jóval korábban Lengyelországgal szemben sem alkalmaztak.

A magyar lakosság világútlevéllel rendelkezett, Gorbacsov tudtával elsőként bontottuk le a vasfüggönyt, ami a hidegháború borzalmas szimbóluma volt. Nem gondolhatja ugyanakkor senki sem, hogy ennek a fiatal politikusnak a szónoklata után Gorbacsov azon nyomban intézkedett a szovjet csapatok kivonásáról. Hosszú évekre volt szüksége Gorbacsovnak, mire végül is helytállt a gyakorlatban azért a számunkra nagy jelentőségű kijelentésért, amely szerint „Önök mostantól kezdve független országokat képviselnek!”

A szerző nyugalmazott tábornok, honvédelmi miniszter (1985–1990)