A nagy szenzációt keltő, fegyverrel elkövetett tömeggyilkosságok is, mint a közelmúltban 12 halálos áldozatot követelő ámokfutás egy denveri moziban, alátámasztják e nézetet.

A valóság nem egészen ez. Létezik egy többszintű szabályozó rendszer, mely a történelmi hagyományok alapján az alkotmányi keretektől a szövetségi és állami törvényeken át a megyei és városi jogszabályokig terjed. Közel 90 éven át (1890–1987) e rendszer a fegyvertartás és fegyverviselés szabályait – alkotmány ide vagy oda – fokozatosan szigorította. Egyes államokban az adminisztratív eszközök kreatív kombinációival elérték azt, hogy legálisan már csak a rendőrök viselhetnek fegyvert. A polgárok lefegyverzése nem vezetett azonban a közbiztonság javulásához: a fokozatos szigorítás ellenére az erőszakos bűnözés mutatószámai makacsul emelkedtek.

Az elmúlt 25 évben e gyakorlat ellentétes irányt vett. Az úttörő Florida volt: 1987-ben az engedélyezés a megyéktől az állam hatáskörébe került, és megszűnt a hatóság mérlegelési jogköre. A kérelmezőnek nem kell megindokolnia, hogy miért akar fegyvert viselni; ha megfelel a törvényben megszabott objektív követelményeknek, a hatóság köteles kiállítani az engedélyt. Ez minden floridai polgár számára megnyitotta a hatékony önvédelem lehetőségét. A floridai gyakorlatot sorra átvették más államok is. 2012-ben az engedélyező hatóságoknak már csak kilenc államban van mérlegelési jogköre; 15-ről egyre csökkent a fegyverviselést tiltó államok száma, és egyről négyre nőtt a fegyverviselést egyáltalán nem korlátozó államok száma.

E 25 évet tekinthetjük egy társadalmi kísérlet 41 alkalommal végrehajtott ismétlésének. Az eredmény minden esetben azonos: ahogy nő a fegyvert viselő polgárok száma, úgy csökken az erőszakos bűnözés, mert az áldozattal közvetlen kapcsolatot igénylő elkövetési módok kockázatosabbá válnak. A fegyvert viselő polgár tehát nemcsak saját biztonságáról gondoskodik, de (saját költségén) növeli mások biztonságát – és így áttételesen a közbiztonságot – is.

Az erőszakos bűnözési kategóriákban (gyilkosság, nemi erőszak, rablás, súlyos testi sértés) az új szabályozás bevezetése után jelentős visszaesés történik, amely aztán 3-5 év után a kiindulásinál jóval alacsonyabb szinten stabilizálódik.

A gyilkosságok tíz év alatt 20 százalékkal esnek vissza.

Egy fegyvertelen nő elleni támadás kockázata minimális, egy férfi támadó testi ereje általában elég ahhoz, hogy szándékát minden ellenállás dacára érvényesítse. Egy lőfegyver kiegyenlíti ezt az erőkülönbséget: a nemi erőszak az első 2,5 évben különösen nagy csökkenést mutat; 10 év alatt a csökkenés 12 százalék.

Azokban az államokban, ahol a fegyverviselést továbbra is szigorúan korlátozzák, az erőszakos bűnözés mutatószámai továbbra is emelkednek.

A liberalizált fegyverviselés a nyilvános helyen elkövetett tömeggyilkosságokat is megakadályozza, vagy jelentős mértékben csökkenti az áldozatok számát. (A mozi, ahol a denveri tömeggyilkosság történt, „fegyvermentes övezetnek” deklarálta magát, és tiltotta, hogy a nézőtérre fegyvert vigyenek be.)

A fegyverviselési engedéllyel rendelkező polgárok rendkívül törvénytisztelők, igen ritkán követnek el erőszakos bűntényt.

A kísérlet ellenpróbája az Egyesült Királyság, Kanada és Ausztrália, ahol 1988 és 1997 között jelentősen megszigorították a fegyvertartás szabályait. Az erőszakos bűnözés mutatószámai a várt csökkenés helyett mindhárom országban jelentősen emelkedtek, és ma több kategóriában meghaladják az Egyesült Államokat.

Ezek tudományos elemzéseken alapuló adatok. Lehet rajtuk sajnálkozni, de azt nem nagyon lehet kijelenteni, hogy nem így van.

Levonhatunk mindebből bármilyen magyar vonatkozású tanulságot? Szerintem igen.

Az erőszakos bűnöző az erőszak-alkalmazás specialistája. Ő a kezdeményező, lehetősége van felkészülni a támadásra, és akkor végrehajtani azt, amikor áldozata a leginkább védtelen. Támadásával szemben az átlagember csak akkor tud hatékonyan védekezni, ha valamilyen eszközt használ – amit viszont a törvény tilt. Ezen a jogos védelem közelmúltban bevezetett módosításai sem változtatnak. Továbbra is érvényben van a 175/2003. (X. 28.) kormányrendelet a közbiztonságra különösen veszélyes eszközökről, amely közterületen – ahol a legnagyobb a támadás valószínűsége – tiltja önvédelemre alkalmas eszköz birtoklását. Nem változik a fegyvertartás engedélyezése sem: aki fenyegetve érzi magát, annak továbbra is bizonyítania kell, hogy élete, testi épsége olyan veszélyben van, amit csak lőfegyverrel tud elhárítani. Ez két részre osztja a társadalmat, és tovább élteti a kliensi rendszert. A kiváltságos kategóriákba tartozóknak alanyi jogon jár a fegyverviselési engedély, vagy kapcsolataik, gazdasági súlyuk alapján „el tudják intézni”, hogy járjon. Mindenki más polgár helyett valójában alattvaló, akinek gazsulálnia kell a hatóság kegyeiért.

E helyzet különösen a társadalom leggyengébb tagjait, a nőket és az idősebbeket sújtja, akik fegyver nélkül az átlagosnál is kisebb önvédelmi képességgel rendelkeznek. Lehet, hogy a pécsi B. Kata akkor is meghal, ha fegyver van nála – de fegyver nélkül semmi esélye nem volt. Lehet, hogy a mezőtúri T. Bálint és felesége akkor is meghal, ha van valamelyiküknél fegyver –de fegyver nélkül semmi esélyük nem volt, és hajlott koruk miatt menekülni sem tudtak.

Ki lehet jelenteni persze, hogy Magyarország politikai, társadalmi körülményei annyira különlegesek, hogy a nemzetközi tapasztalatokból nem lehet levonni semmiféle tanulságot; az sem jelent semmit, hogy Európa számos államában a magánkézben levő fegyverek aránya egy nagyságrenddel nagyobb, mint Magyarországon, a gyilkosságok aránya mégis egy nagyságrenddel alacsonyabb. Ki lehet jelenteni, hogy még nem érkezett el a fegyverviselési szabályok liberalizálásának ideje, arra a társadalmi és politikai körülmények között egyáltalán nincs is szükség, és különben sincs társadalmi támogatottsága. Az elitisták kijelenthetik, hogy a magyar ember (a kiváltságos kategóriák kivételével) nem elég érett a felelősségre: ha fegyverhez jut, azonnal leszámol minden haragosával.

Lehet, hogy valamennyi fenti ellenvetés helytálló – de az is lehet, hogy mind téves. Egyszerűen nem tudjuk, mert e szubjektív véleményen, politikai meggyőződésen vagy tudatlanságon alapuló kijelentéseket nem alapozza meg tapasztalat, kutatás vagy felmérés. Magyarországon utoljára a Monarchia idején volt szabad a fegyvertartás. Azóta forradalmi és ellenforradalmi kormányok, idegen megszállók és többé-kevésbé diktatórikus rezsimek lefegyverezték a társadalmat. A többé-kevésbé demokratikus rezsimek folytatták e gyakorlatot. Nincs tehát semmiféle megbízható támpont, amely alapján kijelenthetjük, hogy a fegyvertartás liberalizálása negatív vagy pozitív következményekkel járna-e, növelné vagy csökkentené-e az erőszakos bűnözést, elhamarkodott lenne-e, vagy már régen eljött az ideje.

A szerző katonai szakértő