Néha hagyományos, illetve polgárháborúkkal, mészárlásokkal megszakítva a békés hétköznapokat. De nagy meglepetés nem volt abban, hogy másnap reggel is imára hív a müezzin. Aztán jött az al-Kaida szeptember 11-ével, a nyugati világnak az arab/iszlám világgal kapcsolatos megannyi félelmével, majd a viszont félelmekkel. Az afganisztáni és az iraki háborúval. És ahogy ezek is lecsengenek, jött az „arab tavasz”. A diktatúraellenes tömegekkel, a szabadságvággyal, forradalmi jelszavakkal, zsarnokok elűzésével, elítélésével.

De ennek is vége. A kulcsországok közül Egyiptom egyetlen hatalmas kérdőjel az iszlamista elnök és a jórészt a régi rend embereit képviselő hadsereg hatalmi kötélhúzásával. Szíriában elkeseredett öldöklés folyik, melyben – mint az ENSZ jelentése a minap megállapította – mindkét fél emberiesség elleni és háborús bűnöket követett el; igaz, az Aszad-rendszerrel szemben álló lázadók kisebb mértékben. Több mint húszezren veszthették életüket másfél év alatt, milliónál is több ember kényszerült otthona elhagyására. A legújabb fejlemény, amelytől persze lehetett is tartani, a konfliktus átterjedése a szomszédos és sokáig szíriai bábállamnak tekintett Libanonra. Ez történetesen egy túszejtéses, emberrablásos üggyel következett be.

Ez a legszűkebb értelemben vett Közel-Kelet. Mindhárom említett arab ország szomszédja a „Kelet Nyugatának”, Izraelnek – kettővel rendezetlen a viszonya a zsidó államnak. Ami itt történik, világpolitika a javából. Inkább az, mint ami Tunéziában (az arab tavasz kiindulópontján) vagy Marokkóban, bár érdektelennek éppenséggel az sem nevezhető.

A nemzetközi közösség kivár, figyel, tehetetlenkedik. Szíria elszigetelésében nagyobb a jelentősége az 57 tagot tömörítő Iszlám Együttműködési Szervezet felfüggesztést kimondó döntésének, mint amennyire a New York-i ENSZ-székházban vitte eddig a vétójoggal rendelkező oroszokat, kínaiakat győzködő couloir, azaz folyosói diplomácia. Egy hete az amerikai–török egyeztetésen minden korábbinál hangsúlyosabban vetődött fel a légtérzár (repülési tilalmi övezet) kérdése. De a nem nyugati hatalmak ezt vehemensen ellenzik. Nem akarnak újabb Líbiát, értsd: a rendszerváltás kierőszakolását úgy, hogy az a polgári lakosság védelmének legyen beállítva. Mégis: mindezen bénultság miatt nem látszik, hogyan lehet leállítani az egyre elkeseredettebb öldöklést.

Egyiptom helyzete (szerencsére!) más, mint Szíriáé. Az ottani diktátor már megbukott, a társadalmi választóvonalak másutt húzódnak, kevésbé „mozaikország”. Csak remélni lehet, hogy nem egy majdani polgárháború sejlik fel a durvuló hatalmi harc mögött. Amely harc amúgy teljesen logikus és érthető is: minden érdekcsoport, beleértve államfőt és tábornokot is, annyival sáfárkodhat a jövőben, amennyit most kikönyököl magának. Nyugtalanítóbb ennél a kisebb hangsúlyt kapott hír, miszerint például az elnöki hatalom fellép az egyiptomi sajtóval szemben. Hol vannak itt a „tavasz” szabadság- és demokráciaeszményei? Lassan a naptári őszbe fordulunk, de nem látszanak a körvonalai sem, jellemezhetik-e majd a történészek bármelyik évszak nevével az arab világ elkövetkező fejleményeit?

Szíria – 2012. augusztus 16.