Közölt ebben egy impozáns listát, mely az első világháborútól napjainkig sorolja a „forradalmi innovációkat”,melyek „mindegyike szűkebb vagy tágabb hatókörben gyökeresen átalakítja az emberek életének, munkájának, fogyasztásának, pihenésének, másokkal tartott kapcsolatainak mindennapi gyakorlatát”. Van a listán minden a tiplitől, a gőzölős vasalótól, a neszkávétól, a távkapcsolón, a nyomtatott áramkörön, a szövegszerkesztőn, a mobiltelefonon és a neten át a szkájpig. Valamennyi kapitalista országhoz kötődik.

Az innováció alapja az invenció, amely az önálló ember önálló gondolkodásának az eredménye. Ott van ilyen eredmény, ahol a rendszer az önálló emberek önálló gondolkodását díjazza. Minél inkább díjazza, annál erősebb a motiváció. Ennek az erős motivációnak kettő plusz egy feltétele van. A siker jutalma legyen kiemelkedő; a kudarc legyen valóságos. Ez az a két feltétel, amellyel már működik a rendszer, sok siker- és csődtörténettel, csak még egy kell hozzá, hogy éretten és emberségesen működjék: a létbiztonság államilag garantált minimuma, ami a közszolgáltatásokkal együtt megadja, hogy a kudarc ne vezessen le a társadalom alatti létbe, ahol nincs lehetőség újrakezdésre és emberhez méltó életre.

Az innovációs áttörések ünnepi pillanatai között a hétköznapok sikerei és kudarcai ugyanígy keletkeznek. Nagyban is, kicsiben is. A gazdaság akkor működik, ha a benne működő agyakat a rendszer arra kondicionálja, hogy önállóan és kreatívan viszonyuljanak a piachoz. Vállalkozóként is, munkavállalóként is, fogyasztóként is.

A 2010-es politikai és gazdasági fordulat lényege azonban ugyanaz. Minél több döntést kiszívni a milliónyi önálló szereplővel működő piacból, az önálló intézményekből, testületekből és egzisztenciákból, s ezeket központosított, egyedi hatalmi döntésekkel helyettesíteni.

A „láthatatlan kéz” – melyről rég tudja mindenki, hogy nem mindenható, csak azt nem tudják már sokan, hogy mégis mennyire hatékony –voltaképpen láthatatlan ész. Ez nem annyit veszít a hatékonyságából, amennyi döntési feladatot kiszív belőle a centrális hatalmi erő, hanem sokkal többet. Elég, ha a hatalom kinyilvánítja és demonstratív lépésekkel nyilvánvalóvá teszi, hogy annyira akarja meghatározni az árakat, a profitokat, a tulajdoni viszonyokat, ágazatok és vállalatok pozícióit, terheit, lehetőségeit, a vesztesek és nyertesek körét, a kínálatot és a keresletet, amennyire csak bírja. Függetlenül attól, mennyire bírja, már ezzel alapvetően megváltozik a viszonyítási pont. Ha azzal kell számolnom, hogy a piac helyett a hatalom jutalmaz és büntet, akkor vagy más piacon játszom, vagy pedig, ha ideköt az életem, a hatalomnak leszek okos. Annak az okosságnak az eredménye pedig nem az innováció és nem a fejlődés, hanem a megalázkodás és a korrupció.