„Egészségvédő termékek” – ki ne szeretne egészséges lenni? Amellett a szépkorúak biztos unatkoznak, biztos keresnek valami izgalmasat. Elmagányosodtak, és termékbemutatókra szeretnének járni. Talán szendvics is lesz. Ott valami műanyag székhez botorkálnak, felteszik a szemüveget, nehézkesen kitöltik a négyoldalas kérdőívet, megadják az összes adatukat, őseik sírhelyének számát is, és azt, hogy továbbra is szeretnének telefonon és postán tájékoztató anyagokat kapni a Happy Twighlight Kft.-től, beikszeli helyettük a mosolygós és agilis huszonéves srác, így ni, asszonyom. Mélységesen lenézi őket, amiért ráharapnak arra, ami után ő a jutalékát kapja.

A cégnek nyilván nem rossz bolt: a ridegen belőtt paraméterek alapján kimazsolázott célcsoportot telefonon hívogatni jutalékrendszerben, aztán valami bérelt emeleti kéróban mutogatni a porszívókat – ez a létező legolcsóbb marketing. Kis szépséghiba, hogy honnan tudnak ennyi és ilyen pontos adatot szerezni. De ne sokáig tűnődjünk ezen, hiába a bírságok, nyugdíjasvédő felvilágosító kampányok, dúsan tenyészik a kereskedelem televényében a sok cégecske, és jól hangzó ígéreteikkel (magyar szabadalom, többgenerációs garancia stb.) bevezetett, üzlethelyiséget bérlő, áfát fizető, drága és legális reklámmal dolgozó cégeket előznek be.

A lényeg, hogy tökéletesen megtanítják a módszert, amivel szerencsétlen idős embereket meg lehet vezetni, a zsebükből pénzt kivenni, vagy ha nincs nekik, hiteleket rájuk tukmálni. Aki azt hiszi, egy nyugdíjas zsebéből nem lehet százezreket kivenni, az téved, pszichológia kérdése az egész. Mindezt tudatosan, évek óta sikeresen működő szisztémák alapján csinálják és tanítják. Soha senki nem kérdezi meg, honnan tudják a telefonszámát. Azért írom most ezt a levelet, mert mi már régen letiltattuk az adatainkat a Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatalánál. Úgy látszik, semmi sem véd meg az adatlopóktól. Tudják a nevet, tudják a telefonszámot, és tudják, hogy az illető nyugdíjas, valamint azt is, hogy házasságban és Budán él: íme, az ideális célcsoport. És ha rákérdezek, mégis honnan tudják, rémülten lecsapják.

A kórházak is eladják az adatainkat. Hosszú vitám volt emiatt a Szent István Kórházzal, ahonnan hónapokig próbálkozott egy csecsemősnővér, hogy életbiztosítást ajánljon a figyelmembe. Elég komolyan tiltakoztam, a nővér magántelefonszámának birtokában, de az osztályvezető vizsgálata sajnos nem vezetett eredményre.

Asszonyom, mi honnan ismerjük egymást? – kérdeztem a múltkor egész nyugodtan. – Én egy ilyen valakivel nem is akarok megismerkedni! Ezt válaszolta. Ilyenkor én levelet írok.

Az 1995. évi CXIX. törvény értelmében az adatkezelő kereskedelmi cég az érintett kérésére köteles a birtokában lévő valamennyi üzletszerzési listáról a kívánt adatokat törölni, beleértve a harmadik személy részére továbbadottakat is.

Enyém a veszteség, asszonyom.

Ó, de én a világért nem ostoroznám csak a gonosz, mohó cégeket. A boltban kizárólag olyan párizsi lesz, amilyet mi megveszünk. Eleve, kizárólag olyan boltok lesznek, amelyekbe mi hajlandóak vagyunk bemenni. Ha lesz, aki hamisított Gucci táskát vesz kettőezer-ötért, lesz hamisított-Gucci-árus a mólón.

Nyugdíjasaink képe ez. A spirituális hiány képe. Az értelmetlen élet képe. A Kis-Magyarország képe, amelyben élünk. A szüleink konyhai kütyükre és biorezonancia-gépekre költik azt a pénzt, ami amúgy is alig van, és amelyből, ó, nem is minket támogathatnának, de mondjuk felújíthatnák a fürdőszobájukat, vehetnének kétszáz könyvet, elutazhatnának Bolognába. De ők inkább ülnek, és viaszosvászon abrosz mellett lapozgatják az akciós katalógust.

És most azt gondolom, én aztán nem leszek ilyen hiszékeny nyugdíjas, aki lassan rájön, hogy ezek tulajdonképpen egész hasznos termékek. Nem, addigra ezek elavult módszerek lesznek. Mi már másképp fogunk leépülni és hülyének nézetni.