Otthon voltam a minap Egerben, s a Park Szállóban vettem ki szobát, mert szép a kilátás onnan az Érsekkert fáira: gesztenyék, platánok, tölgyek vannak abban a parkban; ha meglódul köztük a szél, s zúgnak a lombok, akárha erdőben járnál. Már a harmadik napomat töltöttem ott, amikor a reggelinél föltűnt a vendégek között egy magas, őszes, elegáns ember, egyik kezében sétapálca, a másikban szivar. Zakója alatt mellényt is viselt, fekete cipője ragyogott. S míg a svédasztalok között tombolt a sereg, az az idősb úr tűnődve állt, nem tartozott senkihez, hallgatott. Megismertem azonnal, láttam fotót róla eleget.

Márai Sándor volt az.

Mindig ide bújt ő el a világ elől régen, még negyvenöt előtt, ebbe az egri szállóba jött hetekre és hónapokra. Járta a várost, nézte, hogy tombol a sereg, nézte, majd megírta őket, s hallgatott. Mondom, megismertem rögtön, pedig hozzá képest én siheder vagyok: mire értesültem róla, szinte gyerekfejjel, hogy a világon van, már főbe is lőtte magát. De most, úgy tűnik, legkedvesebb magyarországi szállójába, lám csak, visszatért.

Láttam őt, a teraszon állt reggel nyolckor, a felhőket nézegette összehúzott szemmel. Persze, mi mást. Az emléktábláját itt hiába keresné, nincsen. Pedig Márai Sándor megérdemelne ebben a szállóban egy egész emlékszobát.

Azaz mit is beszélek.

Nincsen őrá már itt kereslet. A valódi polgárságot, ha volt minálunk egyáltalán, gyávaságból tanácsos lesz elfelejteni. Veszélyes nyugat-európai népség. Nyugat-európai nyelveket beszél, olvas, gondolkodik és vitatkozik. Itt, Fél-Ázsiában nem lesz rájuk semmi szükség. Néztem Márai Sándort, ahogy magányosan áll a szálló teraszán, s láttam, megint félrelökték.

Körülötte tömött tányérokkal cikázott a sereg. Láttam egy nőt, aki reggelire hurkát szedett a lecsóhoz, s mellé három főtt tojást pakolt, egy férfi pedig akkora adag rántottával egyensúlyozott az asztalok közt, mint egy sárgadinnye. Pedig éhes már nem lehetett, korábban sült kolbászt habzsolt öklömnyi sonkával és félkilónyi sajttal, de a felét otthagyta, hogy a megrakott svédasztalhoz nyomakodjon újra. Oda akartam menni a félrelökött Máraihoz, s meg akartam kérdezni tőle, hogy itt vajon mi lesz.

Nem tudom, lesz-e tarkón lövés, egyáltalán nem tudom, mi lesz. Az a betéti társaság, amely kihasználja ezt az országot, nemcsak arra vigyáz, hogy megszűrjön és megfélemlítsen minden magasabb rendű szellemi igényt, kedvét és szárnyát szegje minden igazi tehetségnek, s származási és világnézeti privilégiumok nyomán lefölözzön minden hasznot, de vigyáz arra is, hogy sajtója megfelelő kísérőzenét cincogjon e vállalkozáshoz. Amíg az előtérben a hazafias baritonok és buffók pöfetegen énekelnek, a sajtó zenekara örökké két dallamot játszik: a bolsevizmus és a zsidókérdés tételeit ismételgetik, hol andante, hol fortissimóval.

Oda akartam menni Máraihoz, s meg akartam kérdezni, hogy ugye hallja. Hallja megint ugyanazt a zenét? Meg akartam kérdezni tőle, hogy csakugyan nincs mit tenni hát. Ne higgyük valóban, hogy bármiféle nemzeti szerencsétlenség nevelni tudja e középosztályt, melynek műveletlensége oly mély, mint a tenger…? Mit tanult ez a nemzet Trianonból? Semmit. Felnevelt egy basáskodó, önző és műveletlen középosztályt, s félt mindentől, ami igazi műveltség.

Oda akartam menni hozzá, de elkéstem, mire összeszedtem minden bátorságomat. A magas, őszes, elegáns kísértet sarkon fordult, s megindult a fák felé, egyik kezében sétapálca, másikban szivar, nem nézett senkire, csak elment megint, s hallgatott.