A szuverén nemzet az önálló külpolitikán túl két különböző dolgot jelenthet. 1. A nemzet szuverén, szabad polgárokból áll, akik uralkodnak államuk (államaik) fölött. 2. Az állam a nemzet nevében szuverén módon, szabadon uralkodik polgárai fölött. Az első értelemben érdemes harcolni a nemzeti szuverenitásért, a második értelemben meg ellene érdemes.

Ha például van a polgárnak termőföldje, és galád nemzetközi hatalmak kizárják az országát a szabad földkereskedelemből, akkor a polgár az államával együtt harcolhat ellenük a jogaiért.

Budai államtitkár azonban a magyar állam nevében éppen ellentétes okból akar olyan botrányt kelteni az EU-ban, amilyen ott szerinte még nem volt. Azért, hogy a magyar állam megfoszthassa a magyar polgárt attól a szabadságától, hogy annak adja el a földjét, akinek akarja. A magyar állam a magyar polgár szuverenitását támadja, s ezt a támadást álcázza olyan kommunikációval, mintha a randa idegen el akarná venni a szegény magyar földjét, holott csak meg akarja venni, amit a szegény magyar el akar neki adni; a szegény magyar meg pont attól lesz szegényebb, hogy az állama kizárja a földpiacról és egyáltalán a mezőgazdaságból a tőkeerő javát.

Ami pedig a termőföldre igaz, igaz mindenre, amiben az állam a polgárai szabadságát korlátozhatja. Ha az állam szuverenitása korlátlan, akkor a polgárai szabadságát korlátlanul korlátozhatja. A polgár elemi érdeke tehát, hogy államának szuverenitását korlátozzák.

Erre a nemzetek feletti intézmények, a nemzetközi erőviszonyok alkalmasak. Vagy nem alkalmasak.

Például Trianon után a román állam a román nemzet többségével együtt úgy vélte, az a nemzeti érdek, ha minél kevesebb földdel, gazdasági erővel és kisebbségi joggal rendelkezik a magyar kisebbség. Ennek érdekében mindent meg is tett és tehetett, mert az akkori nemzetközi erőviszonyok, a jogvédelemre rest és alkalmatlan Népszövetség mellett megtehette. Ugyanezen feltételek tették lehetővé, hogy fajvédő diktatúrák uralják azután a román polgárok életét (is).

A világháború után a nemzetközi erőviszonyok negyven éven át biztosították a Szovjetunió diktatórikus szuverenitását a szovjet blokk államai felett, s ezen államok diktatórikus szuverenitását saját polgáraik felett. A blokk egyik államának sem volt szuverén joga ahhoz, hogy a polgárai feletti totalitárius szuverenitást feladja. Sem a magyarnak ’56-ban, sem a csehszlováknak ’68-ban, sem a lengyelnek ’81-ben. A szuverenitását és vélelmezett nemzeti érdekeit a blokkon belül legnagyobb mértékben Románia védhette meg, mivel nem az enyhébb, hanem a szigorúbb állami terror végett igényelt magának szabadabb kezet. De még nála is szuverénebb volt a blokkokon kívüli Albánia, ahol a legnagyobb állami terror és a legnagyobb nyomor uralkodott. Véle már csak a legeslegszuverénebb Észak-Korea vetekedhetett.

Voltunk már olyan európai keretben, mely gyenge volt, és jóváhagyta az önkényt, és olyanban, mely erős volt, és pártolta az önkényt. A magyar polgár most számíthat először valamelyest hatékony nemzetközi védelemre a magyar állam önkényével szemben. Az a jó, ha ezt a valamelyes hatékonyságot az állam sokallja, a polgár meg kevesli.