Minek a BKV?
A bizalmi ember jelentős megtakarítást remél attól, hogy a fővárosi tömegközlekedés buszágazatában a magáncégek részesedését 2016-ig 8-ról 66 százalékra növelik. Azért ennyire, mert ennyit engedélyezett a Fővárosi Közgyűlés. No mármost az a kérdés, hogy ha ez kétharmad részig és a buszágazatban jó, akkor miért ne lenne jó mindenre, ami BKV. Minek kell még BKV, és minek kellett eddig egyáltalán? Ha másképp is lehet, és másképp csak jobb lehet? Mert rosszabb biztos nem. A fővárosi önkormányzat a rendszerváltástól lapzártáig képtelen volt elérni, hogy a BKV-t normatív módon, át- és előreláthatóan finanszírozzák.
Volt, amit mindig biztosan lehetett tudni. Azt, hogy a közhatalom több közszolgáltatást követel, mint amennyit finanszírozni hajlandó, ezért a BKV mindig csődbe megy, de abból valahogy mindig ki is húzzák. Mert egy dolog van, amit a hatalom az általa megkövetelt szolgáltatások megfizetésénél is kevésbé szeret: a közszolgáltatások összeomlásával járó botrányt. A BKV-nál tehát tudták, bármit tesznek, baj lesz, aztán meg nem lesz baj. Ezért a felelőtlenség biztonságérzetével tették is a Bármit. Bármit, amiből hatalmi és anyagi haszna volt a BKV-hoz hozzáférő klientúrának. A hatalom azt mondta a BKV-nak: kevesebbért is szolgáltathatnátok, mert nagy bennetek a hatékonysági tartalék.
Közben pedig a konstrukcióból kiiktatták a hatékonyság minden feltételét: a kiszámíthatóságot, a versenyt, az érdekeltséget. A szocializmusban annyira irracionális volt minden, hogy ahhoz képest még így is, bürokratikus úton is lehetett valamelyest racionalizálni a cég működését. Átvilágították párszor, lefogyasztották, profilidegen funkcióitól és ingatlanjaitól megszabadították, és így jutottak oda, ahol vannak. Mert a bürokrácia útján csak idáig lehet jutni. Mi a BKV létjoga? A megszokáson, a hatalmi érdekeken, a lopási lehetőségeken és az etatista babonákon túl?
Lenne még a közszolgáltatáshoz kapcsolódó közérdek. Ilyen van, csak a BKV létjoga nem következik belőle. A várost alapvetően meghatározza, hogy milyen az egyéni és a tömegközlekedés aránya. A tömegközlekedés valóban nem magánügy, hanem a város használhatóságának egyik legfontosabb tényezője. Nem lehet csak piaci kérdés, hogy hányan mennyiért és hogyan tömegközlekednek. Ehhez keményen hozzá kell szólni közpénzzel, támogatással, kedvezményekkel, szabályozással. De ez nem jelent mást, mint hogy a tömegközlekedő polgáron kívül másik megrendelő is van: a közt képviselő hatalom.
Mely versenyeztet, koncessziót ad ki, biztosítja a szolgáltatás infrastrukturális és szabályozási feltételeit, hozzájárul jegyünk és bérletünk árához, pláne ha diákok, öregek, rokkantak vagyunk. De ehhez nem kell a szolgáltatót birtokolnia. Épp az a jó, ha nem birtokolja. Ha a közmegrendelő nem köztulajdonban lévő, hanem magáncégekkel áll kapcsolatban, akkor vége az eddigi demoralizáló és végtelenül kártékony csibészkedésnek. Akkor a köz csak azt kapja meg, amit a közhatalom rendesen, szabályosan kifizet, de azt rendesen, szabályosan megkapja. Ez a világ rendje.
