A dinnyeszezon más, mint a korábbiak. Legmagyarabb áruházláncunk egyes boltjaiban már hetven forintért is lehet dinnyét kapni, fölé persze „mézédes hazai” árucímkét ragasztanak. Ez az áru a mindennapos kereskedésben háromszoros szorzóval fordul meg, vagyis amit harminc forintért vesznek, azt legalább kilencvenért kell eladni. Magyarázat: nagy tömegű, sok kézi munkával mozgatandó, gyorsan romló termékről van szó, amelynek mindenkori fogyasztói értéke nemcsak a vásárlók pénztárcájától, hanem az időjárástól is függ.

Egy leszedett dinnye hűtés nélkül, hőségben nem bír ki tíz napnál többet. Ehhez képest immár szinte valóban nevetséges az a megállapodás, amelyet a termelők – a Dinnyeszövetség elnökének, egyben a Fidesz országgyűlési képviselőjének közreműködésével – a nagy bevásárlóközpontokkal kötöttek arról, hogy kilónként 99 forintnál nem lehet alacsonyabb az eladási ár.

Az ügylet ugyanis tipikus példájává vált annak, milyen bizarr az, amikor a termelők javára az állam próbál érdekképviseletet játszani, „betájolni” az árat. Ma a legjobb minőségű dinnyét (vékony héjút, mag nélkülit) ötven forint felett lehet kilónként eladni a földről, de a piacaink többségén kapható átlagos termés kilója jó, ha húsz-huszonöt forintot ér platóra dobálva. Ez adja a forgalom legalább kilencven százalékát. Ez zúdul rá a fogyasztók zsebében lapuló egyre vékonyabb pénztárcákra.

A kormányzat pedig azzal próbálkozik, hogy megtartsa az árakat ott is, ahol a rosszul szervezett termelési és felvásárlási rendszer önti piacra az árut. Ez nem jó sem a fogyasztónak, sem annak a termelőnek, aki árujának egy részét kénytelen beszántani csak azért, mert nálunk hivatalosan tiltják a dömpingárat – éppen az ő védelmében. Pedig inkább attól kellene védeni, hogy termelésének zöme trágyaként „hasznosuljon”. Inkább érje meg leszedni, ládába rakni, és piacra vinni – netán olyan olcsón, hogy a legszegényebbek asztalára is jusson belőle.

Nálunk ezzel szemben gigantikus méretű pocsékolás folyik. Saját szememmel, fülemmel láttam-hallottam, miként mondja egy Pest környéki kisvárosban a munkavezető az embereinek, hogy csak mekkora uborkát szedjenek le, a többit úgyis „beszáncsuk”. Egész tökföldek rohadtak be tavaly. A szervezetlenség, kiszámíthatatlanság és a teljes piaci bizonytalanság e körnek mérhetetlen károkat okoz.

Amikor a kormányzat árkorlátokban és felvásárlási kvótákban gondolkodik, akkor tévúton jár. Integráció kell, és a termelők önkéntes vagy önkéntelen összeszervezése. Ha úgy tetszik, a háztáji rendszer vagy bármi más, ami ezt az egész, nálunk piacnak nevezett rendetlenséget valahogy helyreigazítja. Talán az import is kevesebb lenne, úgyhogy a paraszt se káromkodna, amiért a nyilvánvalóan görög-török-bolgár dinnyét „mézédes hazaiként” hirdetik – még az úgynevezett termelői árusításban is. A rendszer maga vékony héjú, és ez nem válik a javára.