Gerő András nagy vihart arató cikkben az antiszemita közbeszédnek tett engedményeket írt Romsics Ignác akadémikus számlájára, Krausz Tamás tovább ment és a történészszakma egésze felől elemezte a kérdést. A Romsics-eset bennem a mesterségemről, a történész determinációiról és választási lehetőségeiről indított el gondolatokat, amelyek hangsúlyosan inkább megfontolások, mintsem okadatolt kifejtések.

A szélesebb kontextus a történészszakma hazai válsága. Nem egyszerűen, mint nemzetközi általános válságának része, hisz az régtől fogva tart, és eléggé hozzá szoktunk kortársakként is, historiográfusokként is. Láttunk már ilyet eleget, amint azt is, hogy a történettudomány a végén mindig kilábalt belőle, méghozzá győztesen. Most sem lesz ez másként, de a társadalmi, ökológiai és gazdasági világválság tetőződése prolongálja a kaotikus átmenetiséget és ez tartósan kihat a nemzeti történetírásokra. Más szóval, a szkepszis majdnem minden generációt szinte menetrendszerűen megérinti, de a „régi szemét” (Marx) akkor termelődik újra, ha kiváltképp nagy a világban a baj. E tekintetben sehogy sem akar kimúlni a XX. század: a legtragikusabb tradíciók élednek fel, amelyek közül ráadásul a még a XIX. századból való történelemellenes hagyományok a legvirulensebbek. A nacionalista és etnicizáló beszédmód itt kopogtat a magyar történetírásban. Erre mi, egyetemes történészek fokozottan érzékenyek vagyunk, hiszen tevékenységünket, értékeinket alapjaiban kérdőjelezi meg.

Ruszistaként pedig megduplázódik az érzékenységünk, hiszen tudván tudjuk, hogy aki teret nyit (enged) a rasszista, antiszemita érvelésnek vagy szemantikai trükköknek, attól a ruszofóbia sem áll távol. Ami a gyakorlatban még „kommunistázással” is párosul. A származási alapú történetírói konstrukciónak a lényegi vonása éppen ezen kirekesztő tartalmak összepárosítása. Egy ilyen historiográfiai szituációban élesen fogalmazódik meg a történész felelősségének kérdése és újradefiniálandóvá válik a szerepe, funkciója, küldetése. Mire való, mire jó a történelem?

Attól tartok, hogy nem elégedhetünk meg Marc Bloch klasszikus bonmot-jával, hogy ha másra nem is jó, de legalább szórakoztat. Legalább annyira elborzaszt is. És tanít – ha akarja, ha nem. Mármost, taníthat jóra, de taníthat rosszra is. Még az esetben is, ha a historikus szigorúan tartja magát a sine ira et studio ősi elvéhez. „Harag és részrehajlás” nélkül írni, ugyanis nem más, mint jó esetben egy szép álom, amelyből egyetlen jó érzésű szakmabeli sem szeretne felébredni, rossz esetben, pedig egy álca. A történész ugyanis a külvilág szemében „beavatott ember”, sok titok tudója. E tudást kötelessége az őt eltartó köz javára használni, annak rendelkezésére bocsátani.

Mindez nem tévesztendő össze a hatalom szolgálatával. A történészek – szakterületüktől függő mértékben – általában hajlamosak a mindenkori hatalomhoz való lojalitásra, hiszen az fizeti őket. Semmiképp sem túloznám tehát el a történészszakma politikától való függetlenségének mértékét. Mindez azonban korszakonként eltérő módon és erővel jelentkezik. A magyar történészek pl. az 1960-as évektől kezdődően egyre eredményesebben szakadtak le a politika köldökzsinórjáról. Más kérdés, hogy a hatalom – ritka kivételektől eltekintve – hagyta ezt. Így azonban felnőtt több olyan nemzedék, amely számára nem magától értetődő a politikai „megrendelés” fogalma és gyakorlata. Miközben a Horthy-, Rákosi- és a korai Kádár-rendszernek mindez integráns része volt.

A XIX. századi ún. „antikvárius” és faktografikus történetfelfogással persze a tekintélyelvi rezsimeket is át lehetett vészelni, de kurzustörténész csak az lehetett, aki híven szolgálta a kurzust. Pozitivista történészideológia vezérelte korszakokban nem juthatott meghatározó szerepre, hiszen nem hozott hasznot az állami ideológiának. Az értéksemleges történetírói felfogás tehát sem a hatalomnak, sem oppozíciójának nem kedves, miközben átmeneti történeti, értékválságos, korokban ideig-óráig az egyedül üdvözítő megoldásnak tetszik. Az ilyen történész, aki szakmájánál fogva a leghamarabb érzékeli a kurzusváltozást, ha ilyet tapasztal, a változó körülményekhez – a hatalom átcsoportosulásához, erősödéséhez vagy gyengüléséhez – a maga módján igyekszik alkalmazkodni.

Vagy továbbra is hűvös távolságtartással viszonyul anyagához és ezzel lassan-lassan periferizálódik, vagy átvesz legalább az új korszellem nyelvéből, divatos frazeológiájából valamit. Ezzel még nem válik automatikusan kurzustörténésszé, csak engedményt tesz az uralkodó közbeszédnek, s ezzel hozzájárul annak erősödéséhez. A túlélés kipipálva, de a vezető szerep ugrott. A szovjet korszakokban ez az alapállás kifejezetten tisztességesnek számított, túl azon, hogy az egyetlen esélyt jelentette a fennmaradásra. Dühöngő diktatúrákban ne becsüljük alá pozitív szerepét.

Másképpen reagál az érték vezérelte történész. Amennyiben – hitből vagy érdekből – osztja a hatalom prioritásait, úgy belőle lesz a kurzustörténész. Ami nem szinonimája a rossz történésznek. Éppenséggel lehetnek nagyon jó történészek is (mint pl. Hóman Bálint és Szekfű Gyula), csakhogy ebből a státusból elkerülhetetlenül következnek a mindenkori hatalomnak tett bűnös gesztusok, szélsőséges esetben pedig nép ellen elkövetett bűnök. A nem „hatalmi” történész szükségképpen oppozícióba szorul. Egzisztenciálisan kellemetlen, de intellektuálisan és tudományosan igen hálás helyzetbe. Nem kötődvén a hatalmi értékekhez, megengedheti magának a kételkedés, az egyet nem értés és a hatalomtól független igazság kutatásának és képviseletének luxusát.

Ma Magyarországon, amikor az államszocialista gyakorlat csúfosan megbukott, a neoliberális gondolat látványos vereséget szenvedett, a globális válság közepette egyetlen hatalmi ideológia maradt: a nacionalista. Tudjuk ugyan, hogy szélsőségesen túlhajszolt formájában ez is katasztrófához vezetett – de az viszonylag régen volt. Jobb híján alkalmas hamis illúziók, talmi nosztalgiák keltésére és szociális indulatok – kétesélyes – kanalizálására. Egyelőre a békés, fokozatos, bár ragályosan terjedő horthysta szellemi restauráció „tesztelése” van folyamatban. Még a demokrácia keretein belül. A nem a hatalmat, hanem az embert szolgáló történész kötelessége, hogy néven nevezze a dolgokat, hogy emlékeztessen arra, hogy a keresztény-nemzeti kurzusnak törvényszerűen mi lett a vége, hogy a rosszat világosan elválassza a jótól, az emberséget az embertelenségtől.

Még nem kell elvtelen kompromisszumokat kötnie, még senki nem száműzi a faktográfia társadalmi karanténjába, még senki nem kötelezi arra, hogy átvegye az új nyelvet bevezető hatalom beszédmódját. Ezért, ha a véleménynyilvánítás értelmiségi felelősségét nem vállalja el, akkor vét tudománya humanista tradíciói ellen és halálos ítéletet mond hivatására. Mert akkor tényleg nem marad más választása, mint érdekesen írni, hogy legalább szórakoztassa a publikumot. De ehhez valóságos szépírói tehetség kell, s az már egy másik szakma.

A szerző történész. Részlet a szerző készülő, Klió, a gáláns széptevő című kötetének előszavából.