Megdöbbenéssel olvastam a Népszabadság július 31-i számában a Záróra – Valahol a Galga mentén című írását, amit városunkról, Aszódról írt. (Valljuk be: már a cím is szerencsétlen, erősen félreértelmezhető.) Ezzel az érzéssel korántsem voltam egyedül, mert azóta is sokan megállítanak az utcán, és az ország különböző tájairól is felhívnak ismerőseim: „Olvastad? És szó nélkül hagyod ezt?” Nem hagyom, nem hagyhatom. Városunk talán még soha nem szerepelt a médiában ilyen eltorzított, egyoldalú, ráadásul több helyen valótlanságot tartalmazó „ellenreklámban”.

Szűk egy nap alatt még a mi kis városunkat sem lehet teljesen megismerni, pláne „átfogó” ismertető cikket írni róla – sajnos ez Önnek sem sikerült. Hely hiányában csak az aszó diak számára legnyilvánvalóbb tévedéseire, pontatlanságaira szeretnék reagálni. Már a bevezető sorokat sem értem, nem világos, miért így, ráadásul felháborító módon „ifjúsági büntetőtábor” emlegetésével kezdte cikkét. Ezzel a tárgyi tévedésével súlyosan megsértette az 1884-ben alapított Aszódi Fiúnevelő Intézet valamennyi jelenlegi és egykori dolgozóját, valamint növendékeit. Ebben az intézményben nemzetközileg is elismert szakmai színvonalon igyekeznek jó útra téríteni a bűncselekmények következtében idekerülő fiatalkorú fiúkat, tehát szó sincs büntetőtáborról!

Hasznosabb lett volna, ha az általánosítás (cikkében újra és újra tetten érhető) igényével nem a főút középső szakaszán lép városunk aszfaltjára, hanem lelkiismeretesen bejárja Aszódot: akkor láthatott volna nem kevés szép, igényesen kialakított intézményt, családi házat is. De így is szemébe kellett volna tűnnie olyan épületeknek is, amelyek neves építészek formaérzékét dicsérik, s azok fotóit szakmai folyóiratokban láthatta viszont az értő közönség. Sajnálatra méltó, hogy a folyamatosan megújuló főutcánkat a „reménytelen jellegtelenség” és „kulturális érdektelenség” jelzővel illeti, de mindezzel inkább saját magát minősíti. (Mint ahogy a Petrovics-mészárszék emlékművének említésénél a vigyorgó malacfej képét feltételező félmondata is.)

Valóban a kánikula miatt égett ki a fű a Szabadság téren – sajnos automata öntözőrendszer helyett egyelőre más, fontosabb feladatokra kell költenünk szűkös forrásainkat. De miért nem vette észre a főutcaszerte és a Szabadság téren pompázó virágkosarakat és -oszlopokat? (Ugyanis azok nem formásra nyesett, színes bukszusok.) Kérem, vessen egy pillantást a saját fotójára, és meglátja,miről beszélek! A tér szélén álló volt Kaszinót – ami reményeink szerint néhány év múlva régi pompájában fogadhatja a vendégeket – volt Tiszti Klub néven is emlegetik errefelé, de Fegyveres Erők Klubjának sosem hívták. Az emlékmű pedig semmilyen rébuszt nem tartalmaz: egész egyszerűen a két világháború valamennyi aszódi áldozatára emlékeztet – de még egy trianoni emléktáblát is láthatott a talapzatánál.

A Podmaniczky–Széchenyi-kastélyegyüttes a Magyarországi Evangélikus Egyház, illetve a Magyar Államkincstár tulajdona, ezért és a balesetveszély miatt őrzik. E páratlan műemlék sorsát mi is szeretnénk jobbra fordítani, ám erre sajnos nincs lehetőségünk – de talán az Ön cikke nyomán sikerül ráirányítani az illetékesek figyelmét. A zsidó temető nemcsak a művelődési ház udvaráról, hanem felülről, a Vas Mór utca felől is megközelíthető. Igaza van, az 1996-os felújítás óta a Schossberger-mauzóleum állapota romlott, hiszen a kupola rézlemez borítását részben ellopták a fémtolvajok – de sem e műemlék, sem maga a temető nincs szétesett állapotban.

Örülök, hogy elnyerte tetszését városunk két gyönyörű temploma – a Szentháromság-templom udvarára örömmel beengedték volna a szomszédos Római Katolikus Hitéleti Központ gondnokai, ha felkeresi őket. Az evangélikus templom épp e hónapokban újul meg, kertje építési terület – de legközelebb Ön is bizton elolvashatja e műemlékünk falán elhelyezett emléktáblát is, ami arról tanúskodik, hogy az „imitt-amott Galga-parti Athénnak is hívott kisváros” egykori diákja, Petőfi Sándor e templom falai közt mondta el első versét. Cikkét egy majdhogynem korrekt tartalmú bekezdéssel zárja, de a múzeum nyitva tartása kapcsán ismét kioszt városunknak egy pofont. Ezúttal is hiányolom az újságírói kíváncsiságot: miért nem érdekelte, mi állhat a negatív tapasztalatainak hátterében?

Az Ön szavaival élve „a fene se gondolta” volna, hogy a Petőfi Múzeumot fenntartó Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága tavaly megszorításokra hivatkozva elküldte a munkatársak zömét, és korlátozta a nyitva tartást. Az intézmény a téli (féléves!) zárva tartás után ezért csupán heti háromszor fél napon át fogadhatja a látogatókat. Kérem, hogy a múzeumlátogatásra kapott negyedórát tényleg tekintse a sors kegyének – sajnos a múzeum helyzete a helybeliek szerint aggodalomra ad okot, rangjához méltó nyitva tartásának visszaállítása (de már a gyűjtemény Aszódon tartása is) rendkívül nagy kihívást jelent számunkra.

Elhiszem, hogy örömmel elidőzött volna még Petőfi egykori iskolájának falai közt, ahol Pest megye egyik legnagyobb régészeti-néprajzi gyűjteménye található, s amit normális nyitvatartási időben minél több Aszódra látogató vendégnek látnia kellene. Nem azt vártam volna el, hogy dicshimnuszokat zengjen erről a 6400 lelket számláló – 1965 után ismét járási székhelyi rangot kapó – településről, de objektíven, nem pedig az itt élő polgárok jóérzését újra és újra megsértve kellett volna megírnia cikkét, aminek számos bekezdését indokolatlanul áthatja a negatív hozzáállás.

A pontatlanul összeszedett információk, „a kákán is csomót kereső” újságírói hozzáállás alapján az az érzésem, hogy nem szívesen jött el hozzánk. Remélem, hogy írása nem kötelező feladat volt, hanem egy újságíró kevésbé sikerült napjának félresikerült krónikája. Nekünk is vannak gondjaink, megoldásra váró feladataink, s vannak hibáink is. Azt szeretnénk, ha tiszteletben tartanák az értékeinket, az indokolt esetben kapott kritika pedig nem a kárunkra volna, hanem a javunkat szolgálná, amiből tanulhatunk. Az Ön cikke összességében sajnos nagyon távol állt mindettől. Minden aszódi állampolgár nevében, tisztelettel:

Sztán István, Aszód Város Polgármestere

Az aszódi vizit nyomán született írás az Országismeret alcímű sorozat része, melynek célja egy-egy – többnyire a tömegturizmus által elkerült –település bemutatása, nagyjából félnapos kirándulások során összegyűjtött benyomások alapján, prekoncepció nélkül, egy olyan, hétköznapi turista szemüvegén keresztül, akinek megadatott, hogy élményeit a nyilvánossággal is megossza. Öröm tölt el, ha azt látom, hogy e városok megbecsülik, amijük van, és szomorúsággal, ha nem. Nyilvánvaló: az, hogy egy város milyen kondíciókat mutat, sokszor nem vagy csak részben múlik a helyi vezetésen és pláne a polgárokon, cikkeimben ezért nem is firtattam, hogy egy csodásan felújított templom vagy egy végletekig lepusztult kastély kinek a dicsősége, kinek a szégyene. Akit illet, remélem, enélkül is tudja.