Széles körben ismert az a hatásosan terjesztett valótlanság, hogy a medikát a megtorló hatóságok koholt vádakkal ítéltek el. Ennek népszerűsítésén immár Tulipán is fáradozik, és kötetének legfőbb mondandója az a párhuzam, amelyet Tóth és Jankó Piroska között felállított. Jankót ugyanis szerinte szintén konstruált vádakkal marasztalták el, azaz tagadja, hogy részt vett volna a legyőzött védőkkel – konkrétan Papp József ezredessel – szembeni brutalitásban.

A két nő perének összevetésére még háromoldalas táblázatot is készített. Ez a sulykolás – függetlenül attól, mennyire adekvát az állítás – éppen a szerző által leginkább kifogásolt kommunista propagandamódszerekre emlékeztet. Az összevetett adatok legalább annyira eltérnek egymástól, mint amennyire hasonlítanak, ám Tulipán jelentőséget tulajdonít olyan egybeesésnek is, minthogy ugyanaz a tanácselnök ítélkezett, vagy mindkét vád szerint a tettet késsel követték el. Hát igen, a csaknem 15 ezer ’56-os per kiagyalásához hiányzott a kellő fantázia, ezért kreáltak olykor azonos vonásokat a megtorló hatóságok.

A két per legfontosabb árulkodó közös jellemzője – Tulipán szerint, aki mindvégig sokkal inkább sejtet, mintsem állít – a két vádlott beismerő, súlyosan önterhelő vallomása, amelyeken a vádak nyugszanak. Ez így azonban súlyos torzítás: másoktól származó, lényegében egybehangzó vallomások is mindkét perben alátámasztották a vádakat. Jankó Piroska ártatlanságáért egyébként először Szakolczai Attila szállt síkra, a vele folytatott polémiám ismertetésére itt nincs módom.

Csak annyit: teljes képtelenség, hogy koncepciós pert indítottak volna egy ismeretlen segédmunkásnő (vagy medika) ellen, a hatalomnak ehhez a legcsekélyebb érdeke sem fűződött. Abban egyetértek a szerzővel, hogy a pártvezetés – eleinte a szovjet tanácsadók bevonásával – megszabta a perek irányát, menetét. Csakhogy ebből még nem következik, hogy konstruálták a pereket, mint általában a Rákosi-érában. Abban sincs köztünk véleménykülönbség, hogy a fentebbi ügyeket a hatalom teljes mértékben saját propagandacéljaira használta fel.

Ilyen volt a szívkitépés legendája is, amely a Jankó-ügyet oly ismertté tette. Ám csakis a peranyagban található bizonyítékok cáfolják megdönthetetlenül azt, hogy Jankó ki is tépte volna az általa megdöfött Papp József szívét, ezzel aztán nem is vádolták. Ha oly nagyon akarták volna, akkor vajon miért nem tették? Mező Imre halálának körülményeit eltérően látjuk. Azt a forrást, miszerint Mesz János felkelő tüzelt Mezőre, nem fogadja el: „Nem tudjuk [Stadinger Katalin], milyen okból tette súlyosan terhelő vallomását…” Szerintem nem kizárt, hogy azért, mert ezt látta. (Nem ismerte Meszt, semmi oka nem volt bemártani.)

A visszaemlékezők bátor harcosnak, ám erőszakos, féktelen figurának ismerték Meszt, akit ráadásul mindig ittasan láttak. Tulipán inkább azt a divatos képtelenséget fogadja el, miszerint a székházat parlamenterként elhagyó Mezőt hátulról a társai lőtték volna le. Ez dramaturgiailag teljesen abszurd, és a sok tanú közül nyilván nem maradt volna mindenki néma. Feltűnő, hogy az alkotásból szinte semmit nem tudunk meg a támadókról („kik voltak, mit akartak”), noha mintegy 150-üknek a neve is ismert már. E hiányosság a teljes rekonstrukció igen jelentős megcsonkítását idézi elő. De a szerzőnek a Jankó-ügy és a Mesz-ügy forráskezeléséből kiindulva rájöhetünk a talányra: a brutalitások tettesek nélkül zajlottak!

A szerző az előszóban ekképp veszi szemügyre a „témát ez ideig feldolgozó” két kötetet: „Eörsi László [...] 2006-os kötetének [Köztársaság tér 1956] következtetései lényeges pontokon összecsengenek a Hollós–Lajtai szerzőpáros ma már tarthatatlan megállapításaival.” (Amely „sokkal inkább szolgálta a kádárista propagandát, semmint a tisztánlátást”.) A továbbiakban viszont adós marad állításának bizonyításával. Ezt a lektorok (Horváth Miklós és M. Kiss Sándor) nem kifogásolták, tehát komcsizásomban osztoznak. Nem áll jól ez nekik: a rendszerváltás előtt hozzájuk képest fegyveres gerilla voltam. Egységben az erő, Tulipán lépten-nyomon magasztalgatja lektorait, de ez már „csak” ízlés kérdése. A címválasztás is kifogásolható: túlságosan erős az áthallás, noha keresve sem lehetne összefüggést találni e kötet és a zseniális Menzel-film között.

A szerző történész