Többségi őrület: „vajdarendszer”
Nemzetközi vajdatalálkozót rendeztek nemrég Budapesten. Az átlag hírfogyasztó megcsodálhatta Kállai Csabát, amint aranyhímzéses kaftánban, kezében aranyozott bottal, rózsaszirmokon lépkedve vonul. A jeles napnak Bálint Antónia műsorvezető, egykori szépségkirálynő ceremóniamesterként emelte fényét.
Fiatal cigány értelmiségiként nevetségesnek is tarthatnám a XXI. században a királyi hatalom szimbólumaival bohóckodó férfit. A jelenség azonban annyira káros, hogy nem tudok mulatni rajta. A „vajdákkal” kapcsolatos hírek azt sugallják, hogy ők ténylegesen létező figurák, nincs újságíró, aki megkérdezné, ki, mikor és milyen szabályok alapján választotta őket. Az efféle hírek azt a látszatot keltik, mintha a hazai cigányságnak valamiféle belső, törzsi törvénye létezne a köztársaság jogrendje helyett.
Kállai Csaba, akit 2006-ban „avattak” fővajdává, kaftánt öltött magára, amely igazi keleti ruhadarab. Nem világos, hogy ezzel kit is akart utánozni. Szintén fontos eleme a színpadi műnek a jogar, esetünkben a bot, amely eredetileg az ítélkezés és a jogszolgáltatás jelképe. Eszerint pedig Kállai Csaba nem kevesebbre vállalkozik, mint a feudális közjog visszaállítására a magyarországi cigányság körében. A vajda szerepéről egyébként nem létezik egyértelmű, pontos leírás.
A XVI. században vojvoda ciganorum néven magyar nemesek címe volt, akik a cigányság adóját szedték be. Ezt követően a XVII–XVIII. században tisztségüket jócskán átértelmezett formában átruházzák a cigányokra. Ami már az előjele annak a később kialakult és máig fennmaradó vajdafogalomnak, amely a cigányok többség által kinevezett kápójaként értelmezi a vajda szerepét.
Talán épp ezzel összefüggésben a csendőrök „cigánybíróra”, később a tanácsrendszerben „cigánytanácstagra” cserélték le a vajdákat. Az ő feladatuk az volt, hogy előnyökért besúgókként informálják a hivatalos szerveket a roma közösségekben történt eseményekről, vitákról, és „rendet tartsanak”. Ennek alapján, ezért úgy tűnik, hogy a vajda többség által alkotott intézménye korokon átnyúlóan mindig ugyanazt a célt szolgálta, a cigányságot egy emberként kezelni és megjeleníteni.
Az 1900-as évek eleje óta egy szabolcsi kis faluban, ahonnan én származom, ugyancsak létezett cigánybíró. A második világháborúban a csendőrökkel ápolt jó viszonya folytán védelmet is tudott biztosítani családjának, amikor azok elkezdték elhurcolni a falu cigány lakosságát. Az én falum cigánybíráját Csercsa Bertalannak hívták, ő volt a dédnagyapám. Pozíciójáról csak későn értesültem, amikor már nem volt alkalmam megkérdezni a falu cigány és nem cigány érintettjeit. Így főleg édesapám beszámolóira tudok hagyatkozni.
Apám elbeszélése alapján a cigánybírónak nem volt más dolga, mint hogy a cigánytelepen élő romákról jelentsen a többségnek. Ha valakik bűncselekményt követtek el a környéken, őt keresték először. De beszámolt mindenről, amiről a többségi településvezetés (csendőrök, polgármester) úgy gondolta, hogy tudnia kell. Dédapám státusa abszurd módon még méltóságot is adott családjának azzal, hogy nekik nem kellett olyan gyakran átélniük zaklatást. Családunk volt a valamennyire kivétel.
Mindebből a cigányság egy olyan interpretációja bontakozik ki, amely kizárólag idegenként, veszélyesként, legtöbbször bűnelkövetőként tekint a romákra. De mi következik ebből? Hogy hagyjuk az igazságszolgáltatást, a pártatlan rendőrséget, a bírókat, amelyek a többség esetében képesek indivduumokban gondolkodni?
A cigányság számára pedig állítsunk fel egy olyan eleve megbélyegző rendszert, amely azt feltételezi, hogy a romák nem autonóm, érett személyiségek, hanem szükségük van egy kézben tartott apukára, esetünkben néhány ügyes építési vállalkozóból vagy kereskedőből lett önként jelentkező „keresztapára”? Ez a szemlélet azt feltételezi, hogy minden magyar, identitásával sokféleképpen élő cigány embernek a vajdák felügyelete alatt, esetleg szolgálatában, kétkezi munkásként vagy szeméttelepi rakodóként kellene tengetnie az életét.
Elvetve az esélyt, hogy belőlünk orvos, ügyvéd, tanár vagy bármi más lehet. A vajdarendszer modern kori újraértelmezése nemcsak a cigányságot sérti, hanem egyetemes emberi jogi értékeket is. Olyan értékeket, melyeknek felmondása erkölcsileg és emberileg azokat is megalázza, akik ezt csendesen tűrnék, elfogadnák, vagy létre akarnák hozni.
