A Seuso-kincs újbóli felbukkanása egy hét alatt száznál több közleményt generált a médiában, háttérbe szorítva még a diót veszélyeztető amerikai fúrólégy felbukkanását is. Elég volt megszólalnia Zelnik István műgyűjtőnek: ha az állam a javára lemond tulajdonjogáról, ő megvásárolná a kincsek egy részét, múzeumba tenné, majd a halála után az államra hagyná őket.

Zelnik a hetvenes évek közepén, a vietnami háború idején diplomáciai szolgálatának minden szabad percében az Andrássy úti Aranymúzeum nemes tervét dédelgetve vásárolt össze potom áron több ezer műtárgyat a háborús övezetben. Fantázia kérdése, kiktől. Őt sem az első milliójáért kell szeretni, s talán elég is, ha még kulturális államtitkárként Szőcs Géza belehabarodott annyira, hogy rábízza a Seuso-kérdést. Zelnik „fáradhatatlanul kutatott, tízmilliókat költött”, pedig elég lett volna, ha felhívja Hajdú Évát, a kinccsel foglalkozó hajdani kormánymegbízottat, hogy tájékozódjon.

A késő római kori ezüsttárgyakat vélhetőleg Polgárdi környékén ásták ki illegálisan, majd közvetítők útján, a nyolcvanas években kerültek a nyugat-európai műkincspiacra, hátrahagyva néhány azóta is felderítetlen bűnügyet. A tizennégy ismert leletet 1980 és 1987 között vásárolta meg a Lord Northampton vezette angol befektetési társaság. A magyar kormány 1991-ben jelentette be igényét a kincsre, de 1993-ban New Yorkban elvesztette a lord elleni pert.

Zelnik most színre lépett, s közölte, „adásvételi szerződést kötött több tulajdonossal”. Hajdú Éva kételkedik: a műtárgyak megvásárlásáról nem lehet beszélni. A magyar jog hiába ismeri a gazdátlan javak elbirtoklását, az állam hiába tartja fenn 2006 óta tulajdoni igényét a kincsre, hiába, hogy a magyar törvények szerint az ország területén a földből és vízből előkerülő műkincsek az állam tulajdonát képezik. Mert ezzel szemben áll, hogy a kincs eredetdokumentációja hamis, s mivel az angoloknál lopott jószágra nem lehet tulajdonjogot szerezni, Lord Northamptonnak legfeljebb csak őrzési joga van.

Tulajdonjogot Zelnik tehát senkitől sem vásárolhat, az „adásvétel” csak az őrzési jog átvételéről szólhatna. Amit megtehetne a magyar állam is, viszont még átmenetileg sem mondhat le tulajdonjogáról, mert úgy elismerné, hogy Zelniken kívül más is tulajdonjogot szerezhet a tárgyak felett, s azok tüstént eltűnnének a feketepiacon.

Valami nagyon nincs itt rendjén. A kulturális államtitkárságon ugyanis nyoma sincs annak, hogy a kincsről az utóbbi két évben hivatalosan szó esett volna, sőt új közleményük szerint Szőcs Géza „csak magánemberként tárgyalhatott, ha tárgyalt”. 

Egy magánember szavait morzsolgatjuk tehát: „a kincsek visszaszerzése a nemzet világraszóló sikere lenne”. Félre kell tenni a „jogelméleti konstrukciókat”, meg kell fogadni Zelnik ajánlatát, sőt lex-Seusót kell alkotni? Mert ha ki tudja, miként, de a kincs már az országban van, „utólag már lehet bármennyit jogászkodni, pereskedni, bizonyítékokat keresni”. Csillog, mint a szidolozott ezüst: most vagy tényleg átverték Szőcs Gézát, vagy csak hirtelen suvikszolt.