1994-ben, az USA-ban tartott labdarúgó-világbajnokságon a csapatok többsége a nekik szurkoló bevándorlók előtt „hazai pályán” játszott. Az olaszok, az írek, a hollandok, a németek, a franciák a mexikóiak – de még a svédek is, hiszen Chicagóban, az egyik helyszínen például több százezer svéd gyökerű amerikai él. Hasonlót láthatunk piros-fehér-zöldben a mostani londoni olimpián?

Vízilabdameccsen Londonban

Tény, hogy meglepően sokan szurkolnak a mieinknek. Talán nincs is nagy baj a középosztály anyagi helyzetével, ha ilyen sokan megengedhetik maguknak, hogy Európa legdrágább városában élvezzék az amúgy sem olcsó műfajnak számító játékokat (ahol még a magyar szurkolói kocsmában is 3,50 fontot, vagyis 1300 forintot kérnek egy üveg magyar sörért).

A valóság azonban az, hogy a fapados légitársaság oldalán akár most is lehet „azonnalra” londoni repülőjegyet venni 20 ezer forintért, a gépek tehát nincsenek túltöltve. Az üres(nek látszó) nézőtéri széksorokról szóló elemzésekből az is kiderül, hogy a nemzeti olimpiai bizottságoknak – például a magyarnak – kiutalt jegyek eladásával vannak gondok: ez is azt valószínűsíti, hogy nem a budapesti átlagpolgár drukkol Londonban. És nem is azok az alkalmi munkások, akik az olimpiára érkeztek Magyarországról (állítólag több ezren), főként takarítani.

Az ő nagyjából 3000 forintos órabérüket azzal érdemes összehasonlítani, hogy még a gyeplabda csoportmeccseire is 65 fontba, azaz több mint 23 ezer forintba kerül egyetlen jegy. Az olimpia idejére szinte kiürült Londonban alighanem inkább azok lobogtatják a magyar zászlót, akik az utóbbi három-négy évben, a válság kezdete óta választották új otthonuknak a Temze partját. Sokan lehetnek.

Arra a kérdésre, hogy melyik városban lakik a legtöbb magyar a Dunától nyugatra, néhány éve még egyértelműen Pécs lett volna a helyes válasz, most viszont már Londonnal is számolni kell. Különböző becslések 80 és 150 ezer közé teszik a londoni magyarok számát – közülük kerülhetnek ki azok, akiknek a jövedelme lehetővé teszi, hogy megfizessék az olimpiai árakat. Hogy miért pont Londonba költöznek a Nyugatra induló magyarok ilyen nagy számban, arra az a válasz, hogy a brit munkaerőpiac az uniós csatlakozás éve, 2004 óta nyitott a magyarok előtt.

Amikor beütött a krízis, és igazán tömegessé vált a kiköltözés, már tízezrek rendelkeztek hosszabb-rövidebb brit tapasztalattal, netán kiépített kapcsolatrendszerrel. (A tipikus magyar először csak rövid időre megy, nyelvtanulási és helyzetfelmérési szándékkal, a második vagy a harmadik nekifutás azonban már sokszor évekre – vagy örökre – szól.) Lengyelek, románok, szerbek, talán még a bolgárok is többen vannak a magyaroknál Londonban, jelenlétük mégsem feltűnő a versenyeken – hangozhatna az ellenvetés.

Csakhogy a felsorolt nemzetek sokkal korábban kezdték a Csatorna túlpartjának meghódítását, nekik talán már nem olyan nagy szó a találkozás a hazai csapattal. De aki csak néhány hónapja vagy egy-két éve van kint, és az elvágott otthoni gyökerek helyett még nem növesztett újakat, annak sokkal inkább adja a valahová tartozás élményét a világnak büszkén odakiáltott „Hajrá, magyarok!”. És ha így van, akkor nem is olyan egyértelmű, hogy ki kit támogat: az önbizalom-növelő sportsikerek talán London magyarjai számára a legértékesebbek.