Ha idegen valutában adósodunk el, nyerhetünk az árfolyamváltozáson. Emlékezzünk arra, hogy az előző évtized közepe táján a svájcifrank-hitelek adósai az árfolyam kedvező alakulása miatt csökkenő törlesztőrészleteket fizettek. (És akkor nem szaladt senki a bíróságra ennek korrigálásáért.) Azóta azonban egyre többen megértették nálunk, hogy az árfolyamkockázat általában kétirányú, és az idegen valutában fölvett hitel az adóst nagyon súlyos helyzetbe is hozhatja.

Erről a veszélyről a mai kormánypártok vezetői is sokat beszéltek az utóbbi időben, ezért már-már azt hihettük, hogy ők maguk is megértették azt. Most mégis úgy tűnik, nem igazán értették meg a dolgot, legalábbis nem annak bonyolultabb esetét. Ezzel az utóbbival akkor állunk szemben, ha valamilyen ok folytán adottnak tekintjük azt, hogy idegen valutában kell hitelt felvennünk, és abban kell választanunk, hogy melyik legyen az a valuta. A választás szempontjai között ilyenkor szerepel például az, hogy melyik valutában milyen kamatfeltételeket tudunk elérni, és persze lehetnek más megfontolások is. Ezek mellett azonban ilyenkor is nagyon fontos a valuta idegensége, pontosabban idegenségének foka.

Emlékezetes, hogy 2007-ben megjelent a palettán a (nagyon alacsony kamatú) jenhitel, de ilyet csak két kereskedelmi bank volt hajlandó nyújtani, és a műfaj a szabályozó hatóságoknak sem tetszett. Ugyanis a jen nekünk nagyon távoli valuta. Hozzá a forintot az égvilágon semmi sem köti; ilyen értelemben erősen idegen, és ezért a forint–jen árfolyam ingadozásának nem látjuk semmilyen ésszerű korlátját. Ugyanakkor a hatóságok és a bankok is más módon viszonyultak a svájci frankhoz, amely az akkori visszatekintő elemzések alapján erősen kötődni látszott az euróhoz, és ez a kötődés logikusnak is tűnt annak alapján, hogy Svájc társulási megállapodást kötött az Európai Unióval. Ami pedig az eurót illeti, az számunkra viszonylag kevéssé idegen valuta.

Külgazdasági kapcsolatainkat túlnyomórészt euróban bonyolítjuk le (itt ne csak az árukereskedelemre gondoljunk, hanem az idegenforgalomra, a külföldön dolgozó magyarok hazautalásaira stb.). Ráadásul az euró potenciálisan a saját nemzeti valutánk is. És nem utolsósorban a forint–euró árfolyam stabilitására irányuló törekvésnek szerepe van az MNB Monetáris Tanácsának kamatpolitikájában is. A történet folytatása ismert: az euróválsággal a svájci frank „biztonságos menedékké” vált, jelentősen erősödve az euróhoz (és sok más valutához) képest, ami nagy baj Svájc gazdaságának és sok nem svájci (köztük sajnos sok magyar) svájcifrank-adósnak.

Úgy is mondhatjuk: kiderült, hogy a svájci frank a mi szempontunkból egyáltalán nem azonos az euróval, ehelyett egy igencsak idegen valuta, amelyben veszélyes eladósodnunk. Árfolyamkockázatát azzal szemléltethetjük, hogy a heti átlagos svájci frank–forint árfolyam szórása az elmúlt két évben az átlagos árfolyam 7,6 százaléka volt, szemben az eurónál megfigyelhető 4,9 százalékkal. Ugyanez az arányszám az USA-dollárnál 8,4, a japán jennél 10 százalék. Tehát ez három olyan valuta, amelyekben magyaroknak nyilvánvalóan lényegesen kockázatosabb eladósodni, mint euróban.

Na és mi a helyzet a török lírával és az azerbajdzsáni új manattal, amelyekben kormányunk a keleti nyitás jegyében hitelt felvenni készül? Tudjuk, hogy az előbbi le-, az utóbbi felértékelődési irányzatot mutat, de ez sok konkrétumot nem jelentő minősítés. Forintárfolyamuk föntieknek megfelelő szórásmutatója pedig 8,7, illetve 8,5 százalék. Ebből világos az, hogy ezek számunkra még a svájci franknál is idegenebb, kockázatosabb valuták. A bennük való hitelfelvétellel nem lehetne esetleg várni az EU-ból történő kilépésünkig és a török–azerbajdzsáni–magyar gazdasági integráció megalapításáig?

A szerző közgazdász