A munkahelyek védelméről
A magyar közgazdász-társadalom, nagyobb pártok és az érdekcsoportok egybehangzó álláspontja szerint a versenyképesség meghatározó tényezője az élőmunka költsége. Mivel a költségekhez tartoznak a bérekre rakódó járulékok és egyéb terhek, azok csökkentése, így az elmélet, növeli a versenyképességet. A kormány programja ezt az elméletet követi azzal a kitétellel, hogy kiemelt előnyben részesíti a képzetlenek, a 25 év alattiak, az 55 év felettiek és a tartósan munkanélküliek foglalkoztatását. Bár a kormány a program éves költségét 300 milliárd forintra becsüli, hatástanulmány nem készült róla, hiszen az intézkedések megalapozottsága – mint ahogy azt az egybehangzó szakmai álláspont is bizonyítja – vitán felüli.
Tényleg az? Pontosan mit szeretnénk elérni 300 milliárd forint elköltésével? Mit gondolunk, mennyivel fog javulni az érintett csoportok foglalkoztatása? Mennyivel romolhat a nem kedvezményezettek helyzete? Egyáltalán hogyan fogjuk felmérni az intézkedések sikerességét? Még azt sem tudjuk, hogy honnan fogjuk elvenni a program kivitelezéséhez szükséges 300 milliárd forintot – mert valahonnan el kell vennünk. Nem tudjuk megállapítani, hogy melyik ráfordítás, a program vagy a forrás jelenlegi felhasználása az előnyösebb, hacsak nem arra a megállapításra jutunk, hogy az új törvény már önmagában is mindent felülíró javító, avagy romboló hatással bír. Sajnos a legegyszerűbb közgazdaságtani elemzés is az utóbbi veszélyét veti fel.
Mint minden más ráfordítás esetében, a munkaerő versenyképessége sem önmagában a ráfordított költségtől, hanem a költség/érték arányától függ. Nincs értelme a magyar bérek összehasonlításának mondjuk az osztrákkal, ha az összehasonlításnál a termelékenységet figyelmen kívül hagyjuk. Lehet, hogy az egyik autó „drága”, de a teljesítménye alapján „megéri” az árát, míg a másik autó olcsó, de valójában egy tragacs. Hiába tesszük a tragacsot olcsóbbá, a tragacs mindörökre tragacs marad. Így van ez a munkaerővel is. A mai világban a képzetlen, rosszul szocializált munkaerő semmilyen bérszinten sem alkalmazható. Persze vannak olyan vállalkozások, amelyek némi költségcsökkentés segítségével versenyképesebbé válhatnának, és elképzelhető, hogy vannak olyan vállalkozások, amelyek talpon maradhatnak, ha jelenlegi munkavállalóikat lecserélik a kedvezményezettekkel, de a kormány programja összességében a hatékonyabb munkaerő helyettesítését ösztönzi a kevésbé hatékonnyal. És ez nagy baj.
Bár a kilencvenes évek közepére a James D. Wolfensohn és a Joseph Stiglitz nevével fémjelzett Világbank feladta az előző 40 évben uralkodó neoliberális képletet – miszerint a gazdasági felzárkózás motorja a külföldi tőke és a helyi olcsó munkaerő kombinációja –, a magyar gazdaságpolitika a mai napig ragaszkodik ehhez a gyakorlatban rég megbukott recepthez. Miközben a kormány Európát és a multikat ócsárolja, valójában nem tesz mást, mint a fejlett világ helyébe fejletlenebbet – tehát Kínát, Kazahsztánt, Törökországot, általában Ázsiát – jelöl meg mint tőkeforrást, és az alacsonyabb technológiai tartalmat hordozó ázsiai tőkéhez képzetlenebb magyar munkaerőt rendel. A képlet – olcsó munkaerő plusz külföldi tőke – marad, de a kombináció hozzáadottérték-termelő képessége a még eddiginél is alacsonyabb lépcsőfokra kerül.
Mint ahogy azt az elmúlt tíz évben számos nagy horderejű tanulmány kimutatta (lásd pl. K. P. Gallagher és D. Chudnovsky Rethinking Foreign Investment for Sustainable Development c. antológiáját), a külföldi tőke lehet éppúgy kedvező, mint kedvezőtlen hatással a befogadó gazdaság számára. Minél inkább támaszkodik termelési folyamata a helyi beszállítókra és képességekre, minél inkább hozzájárul azok szellemi/technológiai tartalmának növeléséhez, annál kedvezőbb hatással van a helyi gazdaság fejlődésére. Ennek biztosítása nem a multi, hanem a befogadó ország kormányának a feladata. Az Orbán-kormány gazdaságpolitikája – ideértve a most bejelentett munkahelyvédő akciót – pont ellenkező: a még olcsóbb, még alacsonyabb értéket termelő gazdasági szerkezet kiépítésének irányába mutat.
Az Európai Unióhoz csatlakozva beléptünk egy olyan gazdasági övezetbe, amelyben az árak a vezető tagországok magas hozzáadottérték-termelő képességét tükrözik. Kibocsátásuk magas szellemi tartalma az, ami lehetővé teszi a magasabb bérezést, a magasabb bérezésből pedig elérhetővé teszi lakosságuk számára a drágább, minőségében és tulajdonságaiban magasabb szintű termékeket és szolgáltatásokat. Ebből a helyzetből lefelé nincs kiút. Minél olcsóbbá tesszük a magyar munkát, forrásainkat minél inkább nem teljesítőképességének növelésére, hanem e képesség hiányának konzerválására fordítjuk, annál inkább beszorulunk az egyszerű, kevés szellemi tartalommal rendelkező termékek és szolgáltatások világába, annál inkább leszakadunk a világ fejlettebb részétől, annál inkább nem tudjuk megfizetni a korszerű termékeket és szolgáltatásokat. A kiút nem lefelé, a bérköltségek csökkentésében, hanem felfelé, a teljesítőképesség növelésében rejlik. De hogyan lehetne a lejtőről átállni a felfelé vezető útra, miből lehetne az irányváltást finanszírozni? Legalább két nagy lehetőség kínálkozik:
1. Az épületek energiafelhasználásának csökkentése.
A felhasznált energia 40 százalékát épületeink fűtésére és hűtésére használjuk fel, ezen belül pedig a háztartások energiafelhasználásának nem kevesebb mint 80 százaléka hőcélú. Mivel a magyar lakások 70 százaléka nem rendelkezik semmiféle korszerű szigeteléssel, a lakossági energiafogyasztás jócskán meghaladja az európai átlagot. A lehetőségekkel foglalkozó tanulmányok – mint pl. az Energiaklub 2011-es felmérése – mintegy 60 százalékos megtakarítási lehetőséget mutatnak ki a lakások hőszigeteléséből és a nyílászárók lecseréléséből. Egy átfogó program óriási méretű energiaimport-megtakarítást, az építőipar fellendülését és, ami talán a legfontosabb, a szükséges technológia fejlesztésének és az alkalmazandó anyagok honi gyártásának alapjait is előteremtené.
2. Az öntözőgazdaság megteremtése.
A holland mezőgazdaság feleakkora megművelt területen, mint a magyar, 4,3-szor annyi jövedelmet termel, mint mi. Bár a különbség számos okra vezethető vissza, a perdöntő jelentőségű tényező az öntözöttség szintje. A hollandoknál az összes megművelt terület 40 százaléka áll öntözés alatt a magyarországi kevesebb mint 3 százalékkal szemben. Ahhoz, hogy elinduljunk a magasabb értékű – elsősorban kertészeti – termékek termelésének irányába, az első lépés a tízévenként átlagban két árvízzel és három aszállyal sújtott ország vízgazdálkodásának rendbetétele. A részletes kivitelezési tanulmányok – mint pl. Csizmadia Pál és Pákh László Duna–Tisza-csatornáról és a Homokhátság vízellátásáról szóló terve – már régen elkészültek.
Az évi 300 milliárd forint nem újabb adókból, hanem a vagyontermelő képességgel nem rendelkező presztízskapacitások, mint pl. a futballstadionok vagy a Kossuth tér építésének leállításából állítható elő. Jelenlegi állapotunkban kizárólag a nemzetgazdaság kibocsátását bizonyítottan növelő célokra lehet forrásunk, hacsak nem akarunk Ázsia képzetlen cselédeivé válni. Ebből az éves összegből egy évtized alatt gyökeresen átalakíthatnánk hazánk energia- és vízfelhasználását, miközben megteremtenénk számos ágazat és az ágazatok versenyképességét előmozdító technológiai fejlesztés talapzatát.
A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára
