A fehér és a fekete
Az „egyoldalú kommunikációt”, „a politikát uraló fehér-fekete szemléletet” is ostorozta Sólyom László Aszófőn. Számítunk az elismerésére. Nincs lap, mely a Népszabadságnál színesebben viszonyulna hozzá. Annyi lelkes és kétkedő, elismerő és bíráló szót kapott már tőlünk, hogy igazán elégedett lehet a többoldalúságunkkal. Ezt a hagyományt folytatjuk. Tóth Ákos ezen a helyen lelkesen méltatta Sólyom kiállását Aszófőn az alkotmányos magyar jogállam mellett. Teljes joggal. Ám lenne két súlyos kifogásom. Az árnyaltság és az önkritika hiánya.
Sólyom a „fehér-fekete” szemléletet „fekete-fekete” szemlélettel helyettesíti. A „józan ítélőképesség” jelének látja, hogy az emberek elfordulnak a pártoktól, mert csak fekete pártokat lát: szerinte e kormánypártok olyan világot teremtettek, melyből hiányzik a jogbiztonság és az alkotmányosság, viszont a demokráciáért „megérdemelten hitelüket vesztett” ellenzékiek „lármáznak”. A demokratikus normák számonkérése bármiféle politikai hiteltől független állampolgári jog, azt lármázásnak nevezni udvariasan fogalmazva visszatetsző. A demokráciáért leghangosabban „lármázó” párt annak a Védegyletnek az utóda, mely Sólyom elnökjelöltségét kiharcolta, s amely mindig kiállt mellette. Hogy lehet az ő hitelüket egyetlen magyarázó szó nélkül megkérdőjelezni, avagy őket nem létezőnek tekinteni?!
„Ami még egy mélyen megosztott társadalomban is közös kell hogy legyen, és amihez mindig ragaszkodom is, az nem más, mint maga az alkotmány. A »nemzet egységének« erre az értékelvű értelmezésére tettem fel az elnökségemet.” Ez a credo volt Sólyom hitelének alapja, s ezzel a hitellel orientálta a választókat.
Amit ma fekete-feketének, azt egykoron fehér-fehérnek látta. A 2006-os választások előtt újévi beszédében megnyugtatta a választókat: „demokratikus, alkotmányos pártok versenyeznek, s nem viszi romlásba az országot, bármelyik győzne is”. A választások után megváltoztatta a vélekedését: innentől úgy vélte, a győztes erkölcstelenül győzött, maradásával romlásba viszi az országot. Kritikát gyakorolt, önkritikát nem.
Sokan voltunk, akik 2006-ban is, 2010-ben is láttunk rá okot, hogy a Fidesz nagy többségétől (is) féltsük a jogállamot és az alkotmányosságot. A Fidesz-kormány már az első ciklusában is gátlástalanul félrerúgta az Alkotmánybíróság határozatait, alkotmányellenesen szabályozta az Országgyűlést és a médiát. Éppen Sólyom megválasztásakor alkotmányellenesen lehetetlenítette el a titkos választást. Sólyom elnökként is sokszor figyelmeztette őket a jogállammal és az alkotmánnyal összeegyeztethetetlen magatartásukra, amikor bojkottálták a parlamentet, önkényesen kordont bontottak, népszavazásnak hazudták az önkormányzati választásokat stb.
Az elnök nem osztotta a félelmeinket. A Heti Válasznak adott interjújában, 2010 januárjában a lehető legnyíltabban arra biztatta a választókat, hogy bízzanak egy erős Fidesz-kormány áldásos működésében: „Gazdaságélénkítésre, reformokra ennek a kormánynak sem ideje, sem pénze, sem támogatottsága nincs. (…) A 2010-es választásoktól ezt várom. Az újrakezdést. Nem vagyok pesszimista…, ha a választások után sikerül új légkört teremteni, az energiákat szabadíthat fel. Én annyival tudok ehhez hozzájárulni, hogy… a lehető legkorábbi dátumra fogom kiírni a választásokat”.
Sólyom rátette a hitelét arra, hogy nem kell félteni a jogbiztonságot és az alkotmányosságot a Fidesztől. Ha most úgy gondolja, hogy kell, akkor nem őrizheti meg a hitelét a felelősség vállalása nélkül.
