Ez az akarat diadala volt – mondta Berki Krisztián győztes lólengésgyakorlata után a kommentátor, Vidu Pál. Ültem a tévé előtt, s abban bíztam, hogy a kolléga nincs tisztában azzal, hogy amit mondott, foglalt. Akkor sem változtattam az engedékeny állásponton, amikor a Himnusz után suta hasonlatot engedett meg magának: a magyarokat megáldotta az Isten.

Nem szeretek kollégákat piszkálni, a sportosokat végképp nem bántanám, sokkal megbocsátóbb vagyok velük kapcsolatban, mint a direkt politikai seggnyalás bajnokaival. Megjegyzem, nem zavart Horváth Mariann vitatott, de szerintem nagyon is szakszerű közvetítése Szilágyi Áron döntőjéről, az elérzékenyülés jól állt a hatszoros világbajnoknak, megértettem, elfogadtam.

Hasonlóképp elfogadtam, sőt, nagyon is helyénvalónak tartottam, amint Gyurta a szívére tett kézzel hallgatta a tiszteletére eljátszott Himnuszt. Nincs bajom azzal sem, ha egy-egy sportoló a nemzeti érzést oly igen erősen hangsúlyozza, végtére is, mindenki magáért küzd, de az országot (szerénységemet is beleértve) képviseli a játékokon. A szurkoló kommentátort viszont ki nem állom. Illetve ez sem teljesen igaz, mert például a rádiósok finom szurkolásának szép és jól ápolt hagyományai vannak. Ők persze rá vannak kényszerítve, hogy magára az eseményre koncentráljanak. A tévés kommentátorok hátrányból indulnak, mert látjuk, amiről beszélnek. Látjuk, amikor irreális vágyakkal traktálnak bennünket olyankor is, amikor a versenyzőnk reménytelen helyzetben van. De ez is bocsánatos bűn.

A hülyeség az, amire nincs mentség. Ha elhangzik Pars győzelme után, hogy győzött az igazság, akkor arra rávágom: anyuka, az győzött. S amit ezután mondok, inkább nem írom le. Mi ez? Ha a magyarok győznek, akkor győz az igazság? Ha nem, akkor meg összefogott ellenünk a világ? Micsoda ócska tempó ez? Ki adta parancsba, hogy ennyire hülyének kell lenni?

A tévé sokkal rosszabb állapotban van, mint az ezerszer szétrugdalt rádió, ahol azért még mindig ott van Novotni Zoltán zsinórmértékként. Az akarat diadalának példaként való említése azt jelzi, a kolléga vagy annyira tájékozatlan, hogy nem tud Leni Riefenstahl hitlerizmust dicsőítő 1936-os filmes „hőskölteményéről”, vagy tud róla (ami egy sporttudósítótól éppen elvárható), de túllép a gátlásokon. Tovább nem is merek gondolkozni. Hogy a tévés főnökök átlássák a lelkendezők sutaságait, s ilyen finomságokra érzékenyek legyenek, az elvárható még ettől a szelektált médiavilágtól is.

Úgyhogy mélyen együttérzek (és örülök) azokkal a tisztességes kollégákkal, akik a közmédia súlyos körülményei ellenére is azon vannak, hogy élvezhessük a nagyszerű olimpia eseményeit.