Tudom, hogy már nem olyan, mint volt, de már mi sem vagyunk olyanok, mint húsz éve. Akkor még tényleg Ügyeket szolgáltunk, és Missziónak tekintettünk mindent a lapalapítástól az antológiaszerkesztésig. Ingyen is elvállaltuk, mert fontosabb volt az a valami, ami létrejött, mint a munkáért kapható pénz. Fontosabb volt az együttlét, minthogy villogjunk hirtelen jött „gazdagságunkkal”.

Nyilvánvaló, hogy Ügyre, Misszióra és Együttlétre alapozva egy nagyobb méretű fesztivált sokáig nem lehet fönntartani. A Szigetet pláne. Lett hát belőle profi sziget az amatörizmus tengerében. Olyasvalami, ami túlnőtt rajtunk, egyszerű résztvevőkön. Ami végre eltartja magát, csúnya szóval: piacképes, nincs kiszolgáltatva semmiféle fönntartó kénye-kedvének, és mégsem szól csak a piacról. Olyan örömlány, aki alaposan megválogatja a kuncsaftjait. Van, akit ez már elriaszt, és van, aki szerint épp ez a jó benne: pontosan tudjuk, hogy mit kapunk a pénzünkért.

Úgy lett ízig-vérig nemzetközi, hogy közben – minden ellenkező híresztelést megcáfolva – magyar is maradt. Hiszen negyvenötezres tömeg előtt itt búcsúzott el az Illés, lépett fel az LGT és született meg a Magyar Dal Napja. Évek óta bérelt helye van itt múzeumnak, civileknek, irodalmároknak. És évek óta itt csapják a legjobb reklámot annak, amit akár hungarikumnak is nevezhetnénk.

Kedvenc történetem a Jávorszky-féle Sziget-könyvben olvasható: a Hungarikum faluban az angol punkoknak annyira megízlett a szilvalekvár, hogy megkérték a nénit, ugyan mutassa már meg a térképen is, hol van ennek az isteni íznek a lelőhelye. Nem sokkal később a polgármester lelkendezve telefonált a Falu szervezőjének: busznyi angol érkezett a településre.

Elvileg ilyen egyszerű lenne. Mert minden kishitűségünk vagy nagyképűségünk ellenére, melyek hátterében talán épp ugyanaz a frusztráció állhat, igenis van mit fölmutatnunk ebben az állítólag recsegő-ropogó Európában. (Szilvalekvárban mi vagyunk a császárok.) Csak épp egy vonzó keret kell, egy igazán jó dobbantó, hogy ezt el is tudjuk adni. És a Sziget kiváló ebben is. Hiszen már az is nagy dolog volt Gerendaiéktól, s erre igazán csak így húsz év múlva döbben rá az ember, hogy nem kész receptet másoltak le, nem egy Nyugaton jól működő fesztivál hazai mását teremtették meg, hanem saját elképzelésüket vitték sikerre. Olyan kulturális katyvaszt kevertek ki, amelynek hangulata azonnal megfogja azt, aki csak egy napot is eltölt odakint. És akkor hirtelen érteni kezdi, hogy miért is fényképezkednek fülig érő mosollyal hollandok, spanyolok, németek a Budapest felirat előtt. Megérti, hogy miért is szeretnek minket ezek az idegenek, és miért viszik haza ezt az oly nehezen kivívható és illékony érzetet, hogy másoknak is megmutassák.

Mindezt azoknak is jó lenne megtapasztalniuk, akik szinte büszkén állítják, hogy még egyetlen percet sem töltöttek el azon a „drogtanyán”. Mert nem csak vívásban vagy kajak-kenuban lehetünk aranyérmesek. Nemcsak unortodox módszerekben lehetünk világelsők, de a kócos, harsány, de nagyon jól megszervezett vendéglátásban is. Abban, hogy néhány napig képesek vagyunk egy kis szigetre zsúfolni mindazt, ami jó bennünk. És azt sem kell bánnunk, hogy ez még eladható is.