– Hej, de utálom a magyarokat! Micsoda szemtelen, pofátlan népség! Utálom mindet!

Éppen egy méterre tőlem ezt ordítja egy hatvan körüli nő a Zsibin, a debreceni ócskapiacon. Haja festett szőke, ruhája rózsaszín, dekoltázsa mély, majd kibuggyan melltartójából a ráncos melle. A mellettem álló árussal, egy negyven év körüli kamionossal veszekszik, merthogy az állítólag elfoglalta volna az ő megszokott helyét.

– Mért nem jött hamarabb? Én a kicsi fiammal fel tudtam kelni hajnal ötkor, maga meg nem? – vonogatja a vállát a kamionos, mire a nő ráförmed:

– Elaludtam, maga szemtelen, pofátlan disznó!

Röhögök, mire rám néz, s odavágja:

– Ne vihogjon, maga is rossz helyen árul!

– Hát... ööö... – nyögöm, mire felsikít: – Hej, de utálom a magyarokat!

Pillanatnyi csönd támad erre. Összenézünk a többiekkel, ez hülye, vajon ki fogja pofán vágni, ez van a szemükben.

– Mér’, maga nem magyar? – dünnyögi az egyik árus láthatóan tettre készen, de leintik:

– Hagyd már... Ha nem tetszik neki, miért nem költözik el?

– Tényleg, el is lehet költözni – javasolja neki a kamionos. A nő elviharzik, a férfi meg békésen pakolgat tovább. Hangszórókat, hangfalakat, autómatricákat és gyerekjátékokat rakosgat maga elé, s közben bosszankodik rajta, hogy mindenki nyomogatja a mélynyomóban a membránt.

– Miért nyomogatják?! – dörmögi.

– Miért, ha meg se veszik?! Én harminc karórát és vagy negyven darab gyűrűt árulok helypénzes asztalról, ne kérdezzék, miért. Nem vagyok rászorulva, de ha már Marseille-ből idáig utazott a csomag, nem hagyom veszni. Hülye vagyok, hogy szombaton ötkor kelek miatta, de már nem bánom, mert csak röhögök.

– Ötezrest fel tud váltani? – hallom a hátam mögül, mire az egyik árus összecsapja a tenyerét:

– Jesszusmária! Asse’ tudom, mikor láttam ötezrest utoljára!

– A tévébe’ – teszi hozzá valaki. Nevetnek. Aztán egy harminc körüli pofa megáll az asztalsor végén üldögélő öregúr előtt, s rámutat a szalmakalapjára:

– Mester úr, azt mennyiír’ adja?

– Semennyiért – mordul az öreg. – Én hordom, nem eladó.

– Aha – nyugtázza amaz. – S erdélyi kalapja nincs?

– Csavart árulok, nem látja? – csattan föl az öreg, majd megkocogtatja a homlokát. Ötvenes, kopasz fickó lép elém, mustrálja az óráimat, majd diadalmasan rám néz:

– Hűha! Ez még a gagyinál is gagyibb!

S ki kérdezett, te marha? – ez fut át az agyamon, de nem szólok. Újabb kuncsaft érkezik, egy Longines-replikát nézeget, kérdezi, mennyi. Egy ezres, válaszolom, mire rám villan a szeme:

– Háromszázír’ ideadja?

– Höhöhö.

– És kítszázötvenír’?

Na tessék, még egy marha. Nézem a kamionost, csóválja a fejét megint:

– Miért nyomogatják ezek a membránt! Miért?! Miért?!

Ekkor hozzám lép egy szikár, kicsi emberke, hátán batyu, s rám vigyorog:

– Oszt’ maga meddig marad itten? Le kén’ mán pakolnom!

Összenézünk a kamionossal, na, költözünk, kérdezi, én meg csak röhögök, s a fejemet rázom, dehogy, dehogy. Hiszen itthon vagyok, én itt vagyok itthon, e félázsiai zsibvásárban, és nem adom semmiért, ne kérdezzék, miért.