Zsibbad a médiamunkás agya egy hét nagybani olimpiázás után, s mind nehezebben dolgozza föl, hogy újra ellenőriznie kell az Ausztrália–Argentína gyeplabda-mérkőzés eredményét, illetve figyelemmel kell követnie a gumiasztal-selejtező fordulatait.

Ekkor már gyermeki örömöt érez, ha a néhány órás napi bevezető szakasz után végre kényelembe helyezi magát, s lábát a szemével hozzávetőleg egy sávba pozicionálja, hogy aztán megismerkedjen a VV Béci kórházas történetétől V. László bűnszervezet gyanújáig terjedő címlapsztori-kínálattal, és eltávolodjon fertályórára a kormányos nélküli kettesek előfutamaitól. Ám az efféle ihletett pillanatokban általában az íróként is ismert kultúraszerkesztő tépi fel az ajtót, és az után érdeklődik: Bor Barna végrehajtott-e már legalább egy jukót érő akciót. A döbbenet nem pillanatnyi, mert átvezetés nélkül vált Bujka Barbara pólócenter játékának elemzésére.

Ekkor usainbolti tempóban menekülünk a büfébe, ahol azonban a sajtos rolóval felszerelkezett vendég Cseh László első százát mélyanalizálja, partnere meg a Dream Team X triplabemutatójáról referál. Az olimpia kikerülhetetlen, mint a Superman-jelmez az óvodai farsangon. Hiába forr szépen az agy, mert különleges sportolóink a négyévente esedékes vetélkedőkön kívül leginkább családi körben rivalizálnak idehaza, miközben sokuk edzőtermét csak a megszokás tartja össze. Mindennek csöpp jelentősége sincs, mert halbiológus és kőműves, Brad Pitt és Jerry egér egyaránt úgy érzi, nem létezhet ötkarikás konklúziók rögzítése nélkül. A humánerőforrás-menedzser is a duplatrapdöntőn idegeskedik, s elkerülhetetlen, hogy az úgynevezett nemzeti identitást érintő viták is elérjék az olimpiai eseményeket.

A közösségi médiában ezrek osztanak meg cikkeket arról, hogy a Gyurtadani akkor most kinek nyert aranyat, meg arról, kinek jó s kinek nem jó ilyenkor magyarnak lenni. Merthogy ezúttal is hasznos elképzelni: mások gyűlölik a hazájukat, komplett zászlókollekcióval járnak munkába, hogy bármelyik volt szovjet tagköztársaság sikerét autentikusan ünnepelhessék. Mindemellett azon is rendületlenül elmélkedünk, hogy ki mindenkin veszünk elégtételt, amikor Ungvári Miklós minden szembejövő 66 kg-os férfiembert eldob, mert e tevékenységének motivációja csak a mohácsi vész, az 1956-ban elmaradt nyugati intervenció, esetleg a Higgs-bozon föltűnő internacionalizmusa lehet.

Ha magyar lép tatamira/pályára/szőnyegre/stb. akkor legalábbis esszét kell közölni a Csók és könny rovatban, de van másik véglet is, ahol a fanyalgás már őrjítő, mert „csak” ezüstérmes, s a japán nem volt ott a mezőnyben, továbbá amikor még Helsinkiben tizenhatot. Pedig annak igazán lehet örülni, hogy a 45 éves olimpiai újonc együtt közlekedik a faluban LeBron Jamesszel és Kobe Bryanttel, együtt lakik Szilágyi Áronnal és Gyurta Dániellel. De nem elég, hogy ott van, a kollégák egyike arról érdeklődik a lépcsőfordulóban: hányadik lett Bognár? Olyan természetességgel, mintha a sportlövő életét megzenésítő monográfiák sora pihenne az éjjeliszekrényén. S pont ezért tökéletesen mindegy, hogy a magyar sportoló Fankadelit vagy Kozmoszt hallgat-e bemelegítéskor, Pintér Béláért rajong-e, Wass Albertet olvas-e, vagy Twitter-üzenetek küldésével hangolódik rá a versenyre.

Mert az olimpia az elfogadásról szól. Nem feltétlenül hungarikum, de nem értelmes a politika, a hárd nemzettudat meg a Szex és New York összekeverése a testkultúra ünnepével. Inkább arra kéne csöppet figyelni, hogy aktuális sportoló hőseinket, akikért most megosztásrekordokat döntögetünk, ne tolja le pillanat alatt az üzenőfalról az új Rihanna-klip meg megannyi a „Szeretni annyi, mint enni a bizalom kacsazsíros deszkájából”-szintű Paulo Coelho-idézet. Az egész olimpia talán csak arról az üzenetről szól: próbáljunk néha Joó Abigélek lenni. Ha sikerül, akkor mindegy, hányadik helyen végzünk. Nyertünk.

FOTÓ: REUTERS SERGIO MORAES