Néhány hete Horn Gyula nyolcvanadik születésnapját ünnepeltük az MSZP szervezésében. A volt miniszterelnök érdemeit méltatva szó esett a határnyitásról, európaiságáról, népi elkötelezettségéről, csak arról nem, hogy koalíciós kormányt vezetett. 

Tizennyolc éve a választók nagy többsége szabadulni akart az MDF vezette jobboldali kormánytól. A három ellenzéki párt közül azok értek el választási sikert, amelyek a kormány leváltását képviselték a kampányban, míg az a párt, amely nem tette egyértelművé, hogy erre törekszik, amely a korábbi vezető kormánypárttal kötendő koalícióról fantáziált, épphogy bejutott az Országgyűlésbe. Az MSZP megkapta listán a választók egyharmadának szavazatát – jóval többet, mint az előző választáson nyertes MDF 24 százaléka –, és ezzel egyedül is többséget szerzett az új Országgyűlésben.

A második, az SZDSZ majdnem megismételte az előző választáson elért eredményét, listán 20 százalékot ért el, de ezzel csak az MSZP mandátumainak egyharmadát szerezte meg. A parlamenti matematika szerint az MSZP nyugodtan alakíthatott volna egyedül is kormányt, az SZDSZ-nek pedig nem volt miért belépni a kormányba. Horn Gyula, az MSZP elnöke mégis koalíciós ajánlatot tett az SZDSZ-nek, az SZDSZ küldöttgyűlése pedig – hosszú vita után – elfogadta az ajánlatot. A szocialisták lemondtak az egyedül kormányzás lehetőségéről. Ugyan miért? És miért fogadták el az ajánlatot a szabad demokraták? Elvégre a két párt korábban egymás politikai ellenfele volt, az SZDSZ az egykori állampárttal szemben, a pártállam megdöntésére jött létre, identitásának egyik központi eleme volt a szocialistákkal való szembenállás.

Az SZDSZ egyik ideológusa, Tellér Gyula a korábbi hatalmi struktúra, a „megalvadt struktúrák” fennmaradását tekintette a kilencvenes évek elejére kialakult helyzet alapproblémájának s az MSZP-t e struktúrák politikai képviseletének. Nézetét sokan osztották. Horn Gyula tehát annak a pártnak tette meg a maga koalíciós ajánlatát, s utána azzal a párttal kormányozott együtt négy éven át, amelyet keresztül-kasul átjártak az MSZP-vel szembeni ellenérzések. Hornt az vezette, hogy tisztában volt az ország helyzetével, a megalakuló új kormány rendkívül bonyolult teendőivel. Tudta, hogy az első parlamenti ciklusban csak a rendszerváltás közjogi feladatait sikerült elvégezni, a gazdasági stabilizációtól az MDF-kormány visszariadt, s félmunkát végzett a privatizáció, a gazdasági rendszer átalakítása terén is.

Belátta, hogy kormányának a Szocialista Párt mandátumban 50, szavazatokban azonban csak 33 százalékos támogatottságánál nagyobb társadalmi támogatottságra van szüksége. Bebizonyosodott, hogy igaza volt: a kormányra váró gazdaságpolitikai feladatok erősen megosztották pártjának parlamenti frakcióját, s magát a párt mögött álló választói tábort is. Hiába volt abszolút többsége a parlamenti patkóban, nem nélkülözhette az SZDSZ frakcióját, a liberális választói hátteret. Bennünket, szabad demokratákat is hasonló megfontolások vezettek. Úgy véltük: a szocialista párt önmagában nem képes e feladatok végrehajtására. Tudatában voltunk a két párt közötti fontos nézetkülönbségeknek, ugyanakkor a koalíció melletti döntésben abból indultunk ki, hogy meghatározó gazdaságpolitikai kérdésekben közel áll a két párt felfogása – akkor Békesi László fogalmazta az MSZP gazdaságpolitikáját –, és az ellenzéki évek alatt közel került a két párt a demokrácia, a szabadságjogok védelmének számos kérdésében, a jobboldal ideológiai dominanciatörekvéseinek elutasításában is.

Ez lett végül a négy éven át működő koalíció alapja. A Horn–Kuncze-kormány a magyar demokrácia húsz évének legsikeresebb kormánya lett, igazi reformkormány, amely egyértelműen előrevitte az országot. Ha valamikor, hát akkor éllovas volt az ország a régióban. Ma nem elég azon gondolkozni, hogy ki kivel léphet koalícióra a választások után, hiszen a Fidesz egyfordulós rendszere a választásra kötött szövetség kérdését teszi megkerülhetetlenné a politika demokratikus térfelén. A szocialista politikusok többsége azonban támogatottságuk növekedését látva azt mondja: egyedül is nyerhetnek, tehát egyedül kell nyerniük, nincs szükség választási szövetségre. A Fidesz győztest erősítő választási rendszerében valóban előfordulhat, hogy a Fideszt némiképp meghaladó támogatottsággal egyedül is többséget szerezhetnek, s nem kell szembenézniük koalíciós kényszerrel. Az LMP a maga identitásának védelmében elutasítja a választási együttműködés gondolatát: önfeladás lenne, ha összeállnának azzal az MSZP-vel, amellyel szemben, amelynek leváltására annak idején megalakultak.

Választóik támogatását féltik az ilyesmitől, nem is alaptalanul. Az MSZP élén ma az áll, aki 2008-ban elsőként mondta ki a kisebbségi kormányzás, vagyis a koalícióbontás gondolatát, az LMP-t pedig az alapította, aki feljelentette a korábbi koalíciós miniszterelnököt. Az esélyek nem jók. Akik mindennek dacára a választási szövetség mellett érvelnek, mint Lendvai Ildikó (Vissza az Operához), részben a tét nagyságára, a Fidesz-rendszer megdöntésének fontosságára hivatkoznak, részben pedig arra, hogy ki kell alakítani a demokratikus pártok és mozgalmak újfajta együttműködését. Csatlakozva Lendvaihoz, egyfajta párhuzamos indoklást adnék, két tekintetben is. Érvei között Lendvai maga is említi: Magyarországot súlyos helyzetben találja majd a 2014-es választások nyomán megalakuló kormány.

Így van, és ebben párhuzamot kell vonnunk a húsz évvel korábbi helyzettel, amellyel Horn Gyula és szabad demokrata partnerei kerültek szembe. A helyzet nem könnyebb lesz, mint 1994-ben (1998-ban vagy 2002-ben könnyebb volt), hanem még nehezebb. Magyarországon addigra nyolcadik éve tart majd a gazdasági visszaesés, a beruházások zuhanása, s negyedik éve az ország elszigetelődése a külvilágtól. Nehezebb, mert szétverték az ország többpilléres nyugdíjrendszerét, elköltötték hárommillió ember nyugdíjcélú megtakarításait, és mivel a kedvezőtlen demográfiai trendek nem változtak, valahogyan újra el kell indítani tőkefedezeti nyugdíjpillér felállítását. Nehezebb, mert addigra még hosszabb ideje tengődnek munka nélkül az iskolázatlan százezrek. Nehezebb, mert fiatalok tízezreit szorították ki a felsőoktatásból, s százezreik számára tették kérdésessé, hogy elindulhatnak-e majd hazájukban a diplomával történő felemelkedés útján.

Nehezebb, mert a gazdálkodás erőltetett elaprózásával tovább rombolják a magyar mezőgazdaság versenyképességét. Nehezebb, mert – megfordítva a kétezres évtized kedvező tendenciáját – a kétezer-tízes évek elején újra tágra nyílik a jövedelmi és vagyonolló. És végül nehezebb, mert példátlan apátia, a reményvesztettség tudata lesz úrrá az országon. Annak a kormánynak, amely két év múlva esetleg megalakul, egészen biztosan szélesebb támogatottságra lesz szüksége feladatának megvalósításához, mint az MSZP szavazótábora, még ha ez a szavazótábor a Fidesz választási rendszerének a győztest az eddiginél is jobban erősítő jellege miatt elegendő is lehet az abszolút többséghez. Annak a kormánynak elegendő lesz az ellenzékbe szorult Fidesszel vívnia egy minden eddiginél elkeseredettebb politikai harcot, nem kell ehhez még egy ökoszociális- és egy szociálliberális ellenzék is.

Tudom, az LMP-t sokan azzal riogatják: ha szövetségre lép a nagyobb demokratikus párttal, eléri az SZDSZ sorsa, amely ráment a szocialistákkal kötött koalícióra. Anélkül hogy kibontanám itt az SZDSZ bukásának okai körüli vitát, csak jelzem korábban előadott álláspontomat: az SZDSZ nem a koalíciók tényére, hanem azok működésére ment rá, arra, hogy a fekete pártfinanszírozásban, valamint a 2002-es gazdaságpolitikai hibákban is partnere volt az MSZP-nek. Magára az 1994-es koalíciókötésre, a bokrosi stabilizációra, a privatizációra, a nyugdíjreformra, az igazságügyi reformra, tehát mindaz, amit az elmúlt két évben rombolt porig a második Orbán-kormány, büszke lehet minden szabad demokrata – ez volt a párt két évtizedes történetének csúcsteljesítménye. De nem kevésbé büszkék lehetnek minderre a Horn Gyula vezette szocialisták is.

Elvégre egy pártnak az ad értelmet, amit az ország felemelkedéséért tesz. A ma ellenzékben levő demokratikus pártok pedig a választáson esetleg külön-külön is lehetnek eredményesek – de érdemben tenni az ország felemelkedéséért csak együtt tudnak. A választáson való együttműködés tehát nem választható el a választások után a kormányzásban való együttműködéstől. Másik szempontom: megerősítve Lendvait, a választások tétjére térek vissza. Akik akár a nagy párt szabad cselekvésére törekedve, akár valamely kis párt identitását védve ellenzik a választási együttműködést, azoknak szembe kell nézniük azzal: mi történik, ha emiatt mégsem sikerül legyőzni a Fideszt, ha az – akár a Jobbikkal összeállva – kormányon marad? A nyolc- vagy tizenkét éves orbáni kormányzás nem egyszerűen kétszerese, háromszorosa lenne a négy évnek, hanem visszafordíthatatlanná tenné a már beindult folyamatokat.

Azt jelentené, hogy véglegessé válik az orbáni protekcionista államkapitalizmus, az oligarchikus berendezkedés. Azt, hogy véglegessé válik a nem mai, de évtizedekkel ezelőtti Latin-Amerikára emlékeztető társadalmi szerkezet kiélezett jövedelmi, vagyoni és kulturális különbségekkel. Azt, hogy felgyorsulna a képzett, mobil fiatalság elvándorlása az országból. Azt, hogy tartóssá válna a szomszédokkal vívott orbáni hidegháború. Magyarország kiszakadna az Európai Unióból, évtizedekre a leszakadás szigetévé válna a kontinens közepén. Ezt kockáztatja, aki elutasítja a demokraták összefogását.

A szerző a DK alelnöke

Marabu rajza