Ha megkérdeznénk a kedves olvasót, mit gondol, melyik országban felügyeli az ebtenyésztést az élelmiszer-biztonságért felelős hatóság, a válasz talán Kína lenne. Pedig az unortodox szabály a mi jogalkotóink leleménye – hungarikum a javából.

Mint ahogyan az is csak nálunk történhet meg, hogy egyfelől családok ezrei és egész települések élnek a minden humánumot és felelősséget nélkülöző kutyaszaporításból (amihez az üzletből sápot szedő állam készséggel asszisztál, lehetővé téve, hogy a magyar ebbiznisz működtetői évente tízszer annyi törzskönyvet adjanak ki, mint a hasonló népességű Ausztriában dolgozó kollégáik), másfelől viszont a kormány előírja, hogy minden nagy testű kutyának legalább nyolcméteres lánc (praktikusan egy saját kert) kell – de egyetlen hivatalnokot sem bíz meg ennek a szabálynak a betartatásával.

Szintén magyar sajátosság, hogy az állatvédő szervezetek – és most nem a libamájasokra, hanem a lehetetlen anyagi feltételek között, jobbára önkéntesekkel dolgozó civilekre gondolunk – hiába igazolják kutatások és rejtett kamerával készült sokkoló felvételek sokaságával, hogy jószágainknak a legtöbb szenvedést az országokat átszelő, étlen-szomjan történő állatszállítmányozás és a barbár vágóhídi gyakorlat okozza. A hivatalok a húsgyárak helyett az új jogszabállyal inkább az akvaristákat fegyelmezik (de őket is csak papíron).

A gyakorlatban gazdasági erőforrásként, illetve az emberi akaratnak alávetett, jog nélküli lényként kezeljük az állatokat. Eközben a kormány – az állatvédelmi törvényhez kapcsolódó legújabb kormányrendelet révén – azt tekinti a legsürgetőbb feladatának, hogy a leguán- és guppikedvelőket néhány betarthatatlan előírással „átvezesse Európába”. Ugyanarról a kabinetről beszélünk, amelyben a kormányfőhelyettes „mellékállásban”, a vadászkamara kijáróembereként énekesmadarak és ritka prémes állatok lőhetőségéért lobbizik, és amelyik a mediterrán madármészárosok igényei szerint alakítaná át a szabályokat a természetvédelmi törvényre, a magyar hagyományokra és az európai gyakorlatra is fittyet hányva.

Az elvben az állatok védelmét szolgáló törvényeink alkalmazása esetleges: ha tetten is érnek valakit állatkínzás közben, a szankcionálásban nem érvényesül egységes bírói gyakorlat, és fő szabályként rendre megússzák az érdemi felelősségre vonást például az előbb említett, védett madarainkat százszámra lövöldöző külföldi bérvadászok vagy a vizek lerablása közben az állatoknak rengeteg szenvedést okozó haltolvajok. A parlamenti kétharmad egyelőre ahhoz sem volt elegendő, hogy az 1998-as állatvédelmi törvény egyértelmű rendelkezéséhez – „az állatokkal szembeni megfelelő magatartásra, gondoskodásra nevelést az iskolai általános képzésbe, a szakképzésbe és az ismeretterjesztésbe be kell építeni” – a közoktatási törvényt hozzáigazítsák, pedig az utolsó betűig átírták.