Székely–magyar játékok

Távol Londontól – még időben is elég távol –, valahol Sepsiszentgyörgyhöz közel zajlott le az ún. Székely vágta. Ezt a kora őszi budapesti Nemzeti vágta amolyan előversenyeként, selejtezőjeként rendezték meg a lovasok számára, s a Duna Televízió jóvoltából egy napon át követhettük a nagyszabású rendezvényt, tanulva egyebek közt székelyföldi kis falvak nevét, ismerkedve a huszárerényekkel. (Határon túlról jött kapitányuk, nevében Székely, azzal a kellemes meglepetéssel szolgált, hogy nyitóbeszédében román mondatokban is köszöntötte, tört románsággal olvasva, de annál hitelesebben, a vonzó látvány román vendégeit.) A szép lovak mellett a lovasok is érdekes képet mutattak, tizenévesektől az ötvenesekig, és az egyes futamok ugyancsak magukkal ragadhatták a nézőt. Ezúttal pedig sikeresen szurkolhattunk a kiválasztott kedvencnek, a bátor csíki kislánynak, aki végül is a mezőny fölé nőtt, beleértve a maga győzelmében előzetesen biztos nagymenőt, a szentgyörgyi sztárlovast.

Erről a vágtáról azért is érdemes beszélni, mert sokkal jobb hangulatú és sikeresebb volt, mint a korábbi, Székelyudvarhelyre időben kiszemelt, úgymond újratemetési akció, amelynek egyik (legfőbb?) vesztese, legalábbis Erdélyben, éppen a hamvaiban meghordozott író, Nyirő József lett. Az a Nyirő, aki a múlt század húszas-harmincas éveiben jelentős novellistaként indult, a balladák és népmesék hagyományát s a székely mitológiát továbbéltető műveit a szegényember-elbeszélések klasszikus örökségével tudta összekötni, lírát az epikával társítani. Az a Nyirő, akit valamikor Tamási Áronnal együtt lehetett emlegetni – és akit ma egyesek Tamási fölé próbálnak emelni. Az a Nyirő, aki végakarata szerint a kolozsvári Házsongárdot kívánta végső nyughelyéül (és csak ha ez nem lesz lehetséges, a székely anyaföldet nevezte meg vágyként másodiknak, az utódok számára). Az a Nyirő, aki jobb-rosszabb, népszerű regények írójaként élhetne a köztudatban, ha a politikai manőverek folytán nem a soproni nyilas parlamentben eljátszott szerencsétlen és nem menthető szerepe került volna reflektorfénybe. A vesztes tehát az erdélyi író Nyirő József (akinek válogatott novelláit a nyolcvanas évek elején a Domokos Géza vezette Kriterion készült kiadni, de ezt a cenzúra már megakadályozta).

Vesztesek persze többen is voltak, lettünk, gondolva a romániai helyhatósági választásokra (el egészen Marosvásárhelyig és Szatmárig) – de akár az udvarhelyi polgármesteri székre pályázó Magyar Polgári Pártig és annak elnökéig. Szász Jenő és az őt támogatók vágtája akkora bukással végződött, hogy most e nem kifejezetten illetékes személy az őszi parlamenti választásokra felállítaná a „magyar válogatottat”. (Amit a Duna TV persze visszhangzott.) Csakhogy a behívottak egy ilyen „kapitány” szavát úgyszólván meg sem hallják, nemhogy összegyűljenek a zászlaja alá.

Bukaresti játékok

No lám, politikusaink plágiumügyei kapcsán a tudomány a közbeszéd tárgya lett!

Jobb román fővárosi hetilapokat lapozok, és ilyen főcímeket találok bennük: Hogy jutottunk idáig? (Observator cultural), Búcsú Európától (22), Boldogságaink állapota, Plagiokrácia vagy diktatúra? (Dilema veche). Utóbbi lap főszerkesztője, Mircea Vasilescu ír erről a bizonyos – most már bizonyos! – „plagiokráciáról”, azaz plágiumuralomról (és ugyanebben a lapszámban Peter Frank írása tágabb keretbe ágyazza Victor Ponta miniszterelnök botrányos plágiumkalandját, a román médiában igencsak elharapózott hír- és szöveglopások szokását részletezve). Vasilescu egy Románia iránt érdeklődő külföldi szavait idézi, aki tud, sőt olvas is románul, de nem érti, nem igazán tudja megfejteni azt, ami a román lapokban megjelenik. Nem ismeri ugyanis a hátteret, az összefonódásokat, ezért hát egyszerre szeretne magyarázatot kapni Traian Basescu állítólagos diktatúrájára meg Ponta és Crin Antonescu akcióira. A Dilema alapító igazgatója, Andrei Plesu mondhatni még mindig csodálkozva, a román politikában vezető szerephez jutó jöttmentek grasszálásán töpreng. „Egy ország nem azonos a zsúfolt stadion füttykoncertjével, a bokszbíró nélküli szorítóval.” Az összeakaszkodó politikusok két lyukas garast nem adnak ellenfelükre – és tulajdonképpen magukat sem becsülik ilyenformán. És akkor a tolvajlások… A Romániáról mostanság külföldön elhangzó kemény szavakat áruló „ügynökségek” manipulációjának tulajdonítják. Plesu szeretné megállásra késztetni a heves hadakozókat. Előbb fel kellene mutatni valamit, tettekben. Mert a hangzavar nem tekinthető cselekvésnek!

A volt művelődési, majd külügyminiszter Andrei Plesu és vele a Dilema veche meg a 22, a Társadalmi Párbeszéd Csoport egykor kiváló lapja természetesen tudatában van Basescu államelnöki hamis tetteinek, visszaéléseinek, a „játékos elnök” ravaszságainak, ez azonban nem sorolhatja át őket a Ponta–Antonescu-táborba. Elég volt a konjunkturális képviselői-szenátori átállásokból-átülésekből, amelyek egyáltalán lehetővé tették az előző kormány megbuktatását, Pontáék hatalomra kerülését. A július végi népszavazás előtt (amely Basescu leváltásáról volt hivatott dönteni) az RMDSZ vezető politikusai ebben a legújabb bukaresti játékban okosan tették, hogy nem foglalnak nyilvánosan állást. Azzal, hogy a magyar szavazók (vagy a szavazásra el sem menők) maguk döntsenek, teljesen egyet lehet érteni, csupán a fogalmazás nem volt pontos: hogy lelkiismeretünkre hallgassunk, azért nem jó szó, mert itt nemigen lehet beszélni lelkiismeretről a két rossz közti választásban. Inkább az eszünket próbáltuk használni.

A szerző Széchenyi-díjas irodalomtörténész, az MTA doktora