Előbb a hír: spanyol tudósok kimutatták, hogy folyamatosan csökken a könnyűzene változatossága. Egyre hangosabb a popzene, viszont minden szám egyforma. Így foglalta össze számos lap a Joan Serra mesterségesintelligencia-kutató által vezetett vizsgálat eredményét. A tudósok majdnem félmillió dalt vizsgáltak 1955 és 2010 között, és úgy találták, hogy a popzene sokszínűsége 1965 óta folyamatosan csökken. Az ilyesmit dzsúdóban úgy hívják, hogy ippon, és az egész popszakma lefáradhat a tatamiról. Megbuktak, unalmasak és zajosak.

Nem tudom, hogy ebben a kimutatott „hanyatlásban” mennyire van benne Korda György vagy Aradszky László munkássága, vagy az egész táncdalfesztivál-mozgalom üdítő ostobasága, de talán ránk és slágerkincsünkre csak nem terjedt ki a spanyol kutatók lázas tekintete. Vagyis akár meg is könnyebbülhetnénk, sőt akár büszkén felszeghetnénk a fejünket, mert íme, itt egy újabb bizonyíték arra, hogy a Nyugat vészesen recseg-ropog, elkorhadtak az alapok, hiszen gyakorlatilag a Rolling Stones óta képtelenek kitalálni valami újat, bezzeg a mi Kozsónk.

De talán még sincs annyira meleg, hogy ennyire megbolonduljunk.

Az AC/DC Budapesten is cáfolt

Egyrészt pontosan tudjuk, hogy az „ellenállás” rockzenéjét nálunk sokáig a nyugati alapok finom elsajátításai tették ki, bőszen próbáltuk utánozni azt, amit el-elcsíptünk a rádióból, másrészt a hangos szimplicitás valahogy ennek a műfajnak a sajátja. Az AC/DC faék-egyszerűségű zenét nyom évtizedek óta, mégis azonnal mozogni kezd a lábam, ahogy meghallom, s fél perc után akár magamból kikelve üvölteném, hogy háááájvéjtúhell. Vagyis oda próbálnék kilyukadni, hogy nem is annyira a zeneiség, hanem a hatás, a zsigerekig nyúló valami lenne itt igazán fontos. Valami, ami miatt dúdolni kezdi az ember a fürdőszobában a tegnap hallott dalt. Amit aligha lehetne mérni tudományos körülmények között.

Persze arra is jó lenne ez a kutatási eredmény, hogy kissé azon borongjunk, hogy túl sokan lettünk, túl sok ember ízlésének kell megfelelni, ezért egyre keskenyebb az az út, amelyen egy banda ma végigmehet. Nagyobb szavakkal: egyre több engedményre kényszerül a művészet, ha meg akarja szólítani a széles tömegeket. S bár igaz, hogy a művészetnek sosem volt dolga a széles néptömegekkel, nem hajt közönségdíjra, az viszont már sokkal inkább megfigyelhető, hogy a széles néptömegek egyre hangosabban és egyértelműbben nevezik művészetnek azt, amit megérteni vélnek, mert olyan egyszerűen szól. Félő, hogy egyszer a tankönyvekben is Frei Tamás fogja vezetni a szépirodalmi kategóriát, nem csupán a boltokban.

De akkor miért jó az AC/DC, és miért rossz Frei? Mert egészen más az az egyszerűség, amelybe beleolvad minden korábbi tudás, rosszul fésült és karcos, mint az, amelyik csak a közönségre való kikukucskálásból él. A bekeretezett fekete alapú fekete négyzetben ott a művészettörténet minden korábbi törekvése, a végletek keresése, egy hosszú út nehéz vége, a giccses erdőrészletben pedig mindennek a megúszása. És ezt néha emelt hanggal leplezi el.

Vagyis épp az lenne a legfontosabb, ami miatt nem tudjuk komolyan venni a spanyol tudósokat. A képesség, ami elválasztja a harsányságot az egyszerűségtől, a giccset a visszafogottságtól, a blöfföt a lázadástól. Azt a biztos érzéket, ami Freibe nem látja bele a kortárs irodalmat. Ami nem fejlődik és nem hanyatlik, csak van. És alig kimutatható.