Olvassuk a beszámolót Orbán Viktor tusnádfürdői beszédéről: „A Nyugat nem az emberek hatalmát, hanem az elvek és intézmények hatalmát hirdeti mint biztosítékot a diktatúra ellen – mutatott rá a kormányfő. Bevallotta, hogy a kilencvenes évek vége felé maga is a kelleténél jobban hitt ebben a fölfogásban, de rá kellett jönnie, hogy »ez vitte zsákutcába a politikát«”.

Ami az egyik szerint üdvözít, a másik szerint zsákutcába visz. Tőkés László és Orbán Viktor szövetségének ezek szerint szilárd alapja van: az elvtelenség. Ez a szoros szövetség a bizonyság arra, hogy kettejük közül csak a kormányfő gondolja komolyan, amit fentebb idéztünk.

Az elv az a szilárd meggyőződés, ami tetteinknek irányt szab, ami nélkül nincs erkölcs és nincs értékrend. Az intézmények pedig szervezeti keretek, rendszerek, formák, szokások, melyekben az államok, társadalmak, nemzetközi közösségek élete folyik. A független bíróság is ilyen, melynek fontosságát Tőkés hangsúlyozza, s melyet az Orbán útjában álló intézmények, a magyar Alkotmánybíróság és az Európai Unió Bírósága próbál Magyarország számára megmenteni.

Orbánnak igaza van: a Nyugat bizonyos elvek tiszteletben tartását és az ezekből következő intézményes garanciákat tekinti biztosítéknak a diktatúra ellen. Abban is igaza van, hogy ez korlátozza az emberek hatalmát. Hiszen emberek korlátlan hatalmát más emberek felett diktatúrának nevezik.

A diktatúra és a pragmatizmus édestestvérek. A pragmatizmus eszközként fogja fel az értéket, s azt hirdeti: az az igaz, ami hasznos. Kinek és meddig – ezek már túl elvont kérdések egy pragmatistának. A mi régiónkban igen népszerűek azok a pragmatikus, gyakorlatiasnak vélt politikusok, akik számára a demokrácia nem elv, nem cél, hanem eszköz. Ami és amikor hasznunkra van belőle (például ellenzékben, amikor ellenfeleink hatalmát korlátozza), szeretjük, amikor nincs hasznunkra, akkor rühelljük, megpróbáljuk kijátszani, minél szűkebben értelmezni, s doktriner, életidegen véleménydiktátornak gyalázzuk azokat, akik a demokráciát elvből, tehát a mi hatalmi érdekeinknél is jobban kedvelik. Aki jobban szereti a demokráciát, mint ahogy ellenfeleinket gyűlöli, az nem normális, hanem entellektüel.

A pragmatizmusnak vannak a demokráciával egyeztethető angolszász hagyományai is, melyek épp az intézményesítés, a hatalomkorlátozás hasznosságából indulnak ki. Nálunk viszont a kádárista hagyomány gyökeres. Mindenki tudja, hogy a szent célok és értékek, melyekre hivatkozva a hatalom egészére igényt tart a centrális politikai erő, gyakorlati szempontból nem jelentenek semmit, a szakrális ünnepnapi tudat hétköznapi elvtelenséget takar. A szabályok és intézmények egyedi és személyes döntéseinkhez igazodnak, a jogaidat csak látszólag és formálisan garantáljuk, viszont informálisan minden elérhető és elintézhető, ha lojális vagy hozzánk.

Ez a pragmatikus hagyomány éppoly népszerű, mint Kádár volt – és lett. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor azt tartotta hasznosnak, hogy pártja egykori angolszász pragmatizmusát kádáristává alakítsa át.