Az is lehet azonban, hogy történelmi idők függvénye, miként viselkedik a politikailag intelligens, lehet, hogy voltak idők, amikor a politikailag intelligens kiirtotta a riválisa feleségét, gyerekeit, rokonait. Talán a demokratikus struktúra már inkább a nagyvonalúság felé visz el. Csak mi, magyarok vagyunk a megmondhatói, hogy milyen mértékű hiány van eleganciából, nagyvonalúságból nálunk, bár helyi szinten sikeres polgármestereknél azért lehet jó példát találni.

Egy meghatározás tehát ilyesmi is lehetne: a politikai intelligencia azt jelenti, hogy a politikus személyek és ügyek közötti konfliktusokban úgy viselkedik, hogy senki haragját nem vívja ki. Ilyenformán úgy tűnik, mintha a politikai intelligencia az ideológiánál fontosabbnak tartaná az emberi kapcsolatokat. Úgy tűnik, mintha a politikailag intelligens kommunikációja is igen kifinomult lenne, érzékeny mások rezdüléseire, sértődésére.

Biztos van, aki most azt gondolja, ha a gondolatmenet ilyen irányba megy tovább, lassan felfedezem a politikailag korrekt beszédet. Valóban, a pc egy túlcivilizált, magas politikai intelligenciával rendelkező kultúra terméke, mellyel szemben a nyers és őszinte, céltudatos és a valóságot nevén nevező kommunikáció olyan, mint a porcelánboltba szabadult elefánt.

Ha a franciák, angolok, németek diplomáciai nyelvezetét nézzük ma, avagy a korábbi évszázadokban a latin nyelvűekét, az érvényesülés alighanem a nyelvi kifinomultságon múlt. Belpolitikai téren kicsit lassabb a haladás, de ott is valamiféle ritualizált veszekedési kultúra született meg, amit bármikor félre tudnak tenni, hiszen a politikai intelligencia része az is, hogy az egymás fejéhez vágott sértések voltaképp nem okoznak sérüléseket. Már csak ezért sem alkalmas a legtöbb ember arra, hogy politikussá váljon, hiszen alighanem sérülne attól, amit a másik mond, ám a sértődős ki is szelektálódik. Legtöbben soha nem fogunk politikai intelligenciával rendelkezni, és ez rendjén is van így. Politikai intelligenciával a politikusoknak kell rendelkezniük.

Okkal vagy ok nélkül, de az antalli időszakot leszámítva Nyugatról úgy tűnhet, mintha hol lakájmentalitással, hol pedig barbárként vennénk részt az európai politikai életben. Kétségtelen, nem találjuk a megfelelő ritmust. Amikor kommunikációsan lennénk jók, akkor nehéz eladni a döntéseinket, amikor a döntéseink voltaképp demokratikusabbak a nyugatiaknál (l. pl. az ombudsmani rendszer kiépítése a 90-es években), azt nemigen tudjuk úgy kommunikálni, hogy szerénységünk mögött azért mindenki lássa, ezt mi találtuk ki. De említhetném az állami pénzek átláthatóságára vonatkozó törvényeinket, melyek szintén előrébb jártak a Nyugatnál.

Kérdés az is, hogy legalább határainkon belül nem okozunk-e fölösleges sérüléseket az ellenzékben lévőknek, legalább az úri viselkedés normái alapján figyelünk-e a gyengébbekre, és persze fordítva, hogy valójában az ellenzék képes-e vérig sértődés nélkül politizálni. Hasonlóképp a politika és a társadalom kapcsolatában, a konfliktusok megtárgyalásában alkalmazásra kerülnek-e azok az eljárások, amelyet valóban minden érdekelt fél hasznosnak tart.

Volt idő, amikor elegendő volt machiavellista módon az emberek nyájösztönére, felejtési képességeire, az ellenfél ellenségként való megsemmisítésére törekedni, s az állam működése érdekében ez számított politikailag etikusnak. Lehettek olyan időszakok, amikor a durva propagandistaeszközök célravezetőek voltak, bár akkor sem lehettek éppen méltányosak. Ma viszont, amikor véleményvezér-csomópontokkal van tele a virtuális nyilvánosság, a politikai intelligencia egész mást jelent. Érzékenységet, odafigyelést, a konfliktusok közös megoldását, mediációs ismereteket, magas szintű kommunikációs képességeket.

S mint minden, ami intelligencia, egyrészt születni kell rá, de másrészt tanulható is. Ezekben mi sajnos nem vagyunk még túl jók, de hogy dicsérjem is a magyart – meg ezt az írást is –, abban kitűnőek vagyunk, hogy felfedezzük, mi van a Nyugatnak, mi az, amit ők is csak rajtunk keresztül fogalmaznak meg. Jé, mondhatják magukra a nyugati társadalmak, „a mi politikusaink, kormányunk, ellenzékünk és konfliktuskezelési eljárásaink – noha az út elején járunk még – nem nélkülözik a politikai intelligenciát”. Nélkülünk ezt észre se vennék.

A szerző szociológus