Bár a kormány fiskális politikája a szakszerűtlenség kétségbeejtő példája, és a Hetényi Kör vitairata a kérdést normálisabb mederbe tereli (olvasható a kör honlapján és a Népszabadság július 28-i Hétvége mellékletében), a nemzetgazdaság gondjai nem az elhibázott fiskális politikából fakadnak. Az csak súlyosbítja a bajt. A baj lényege az, hogy az ország hatalmi szerkezete, a hatalmi szerkezetet támogató „mindennapi erkölcs” (copyright Heller Ágnes) elfojtja, illetve kiűzi az országból a társadalom alkotóképességét. Az eredmény a rendkívül alacsony hozzáadott érték, a növekedési potenciál elsorvadása, a humán tőke siralmas leépülése, összességében egy olyan kultúra és gazdasági szerkezet kialakulása, ami inkább kikerülné, mintsem magához ragadná az életet, ami nem képes kitermelni az EU árszerkezetében való részvételhez szükséges forrást. Az árak „konvergálnak” az európai szinthez, de a termelékenység nem. Az így egyre szélesebbre nyíló olló kezeléséhez valójában nincs megfelelő fiskális eszköz.

2007 végére 1 forint GDP-növekedést 20 forint adósságnövekedés kísért. Az állítás, miszerint „a gazdasági növekedés… 0 százalék körüli szintje elsősorban… a nem megfelelő adópolitika következménye”, szerintem túlzott jelentőséget tulajdonít a fiskális kérdésnek még akkor is, ha az elszabadult költségvetési deficit szerepe az említett arány kialakulásában tagadhatatlan. Az ok-okozati összefüggések ugyanis nem egyirányúak. Egyáltalán nem biztos, hogy a termelékenység elmaradásáért a deficitet kellene hibáztatni, és nem fordítva. Ráadásul az írás nagymértékben támaszkodik a Keynes–Kahn-multiplikátorra, a megoldást egy olyan adópolitikában látja, amely a növekedést a hatékony kereslet felpörgetésére építi. De nagy a veszély, hogy egy ilyen politika egyrészt az említett – és az elmúlt évtizedben megtapasztalt – adósságrobbanáshoz, másrészt a külkereskedelmi mérleg borulásához vezet, mert a kereslet felpörgetése csak akkor hoz egészséges növekedést, ha az a produktivitás párhuzamos javulásával jár. Ez pedig az eredeti elmélet szerint is csak akkor lehetséges, ha a produktív kapacitások már léteznek, de kihasználatlanul hevernek. Persze a kereslet élénkülése vezethet a beruházások fellendüléséhez, de csak vezethet. Itt számos olyan tényező jut fontos szerephez, ami elég távol esik az adópolitikától. (Mint pl. az oktatás vagy a monetáris politika.) Nálunk – mint az elmúlt években láthattuk – a felpörgetett keresletből automatikusan javuló hatékonyság közel sem biztosított.

Visszatérve a fő témához: hogyan, mivel fojtja el a rendszer a társadalom alkotóerejét? Miért szorultunk vissza az alap- és félkész termékekre és a bérmunkára épített szerkezetbe? Hogyan történhetett meg, hogy a munkavállaló korú lakosság közel fele kiszorult a nemzet mindennapi alkotóéletéből, a bennmaradtak pedig jobbára az egyszerű műveletek utasítás szerinti elvégzésére kapnak lehetőséget? Szerintem ez az az aporia, aminek a feloldására a Samuelson–Hahn–Mankiw-féle „objektív” közgazdaságtan reduktív keretei messze túl szűkösek, tartalmilag alkalmatlanok. Márpedig úgy gondolom, hogy a gazdaságpolitikának ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása a fő feladata. A választ csak a társadalomtudomány egészének – tehát a szociológia, a politikai és jogtudomány, a filozófia és az antropológia – eszköztárára támaszkodva lehet – talán – megadni. Bár közel sem rendelkezem a szükséges képességgel, nincs átfogó magyarázatom, szeretném felhívni a figyelmet három olyan tényezőre, ami a vitairatban leírtak várható eredményességét beárnyékolja.

1. A KORRUPCIÓ

A magyar közbeszédben a korrupció a politika velejárójaként van elkönyvelve. A társadalom becsületes lenne, ha a politika nem korrumpálna mindent. Szerintem ennek a fordítottja a helytálló. A társadalom ösztönzi, néha kényszeríti a politikát a korrupcióra, azaz csak annak ad hatalmat, aki a korrupció játékát – az előnyök és kiváltságok osztogatását – képes megfelelően magas szinten gyakorolni, aki képes a tényleges teljesítmény helyébe a függőség szálait szőni úgy, hogy az valami nemes érték (pl. a hazafiasság) követésének látsszon. A politika által gyakorolt korrupció, a már társadalmi szinten bejáratott korrumpálás az intézmény jellegzetességével behatárolt változata – mint a hálapénz az egészségügy sajátos gyakorlata –, de semmiképp sem a társadalmat átszövő korrupció eredete. (A korrupcióért való felelősség áthárítása a politikára a magyar társadalom felelősségkerülésének példája. Lásd alább 2. pontot.)

A korrupcióra való szocializálás az iskolában kezdődik, ahol a tanárok szemet hunynak a puskázás felett, elősegítve ezzel annak a szívesség-csereberekultúrának az elsajátítását, ami átszövi a magyar élet egészét, ami felkészíti a gyereket a sikeres szívességgazdálkodásra; folytatódik a középiskolai tanárok kegyeiért vívott küzdelemmel, és tetőzik a kiváltságosok – mint pl. az élsportolók – plágiumra alapozott egyetemi diplomáztatásában. A tényleges, a kimutatható teljesítmény rendszerszerű elhomályosítása, következetes mérésének elodázása napi bizonyítéka a hatalom megdönthetetlen uralmának a tudás és a teljesítmény felett. (A magyar vizsgarendszer önkényessége tapasztalatomban példátlan.)

2. A RASSZIZMUS

A magyar antiszemitizmus, cigánygyűlölet, általában a másság üldözése és kiszorítása mára világhírűvé vált. A magyar társadalom képtelennek bizonyult a szembenézésre történelme legsötétebb fejezeteivel, nem tud, nem is akar felhagyni a gyűlölet kultúrájával. A kudarcot többek között az alkotni képtelen gazdaság árával fizetjük meg. Bár a bénító gyűlölet leginkább a jobboldalon észlelhető, a gyűlölködés, mint a szétfröccsent ráksejt, a legkülönbözőbb utakon metasztatizál. A társadalom „baráti körökre” szakad, kizárva ezekből az eltérő véleményt/értékrendet, mert a másság bármiféle megnyilvánulása a gyűlölet kiváltásának kockázatával jár. A vitát, de még a tudományos vitát is egy sajátos szorongás kíséri. Az álláspontok ütközésének kimenetele jellegzetesen inkább az egyik fél „győzelme” a másik fölött, mint valamilyen életképes szintézis létrejötte. A vitákat nem a megoldások keresése, hanem a „csata”, a „háború” a „küzdelem” metaforája vezérli.

A másság üldözése egyenértékű az alkotás üldözésével, hiszen az alkotás lényege valami olyannak a megteremtése, ami más, mint ami addig volt. Az a társadalom, amelyik nem képes a másságot szeretettel befogadni, az újat, az eredetit sem képes időben felismerni, ezért nincs se érték-, se vagyontermelő képessége.

3. A JOGÁLLAMISÁG HIÁNYA

Manapság divatos a jogállamiság összeomlását az Orbán-kormány munkájaként elkönyvelni. A rombolás, amit a jogállamiság területén az Orbán-kormány véghezvitt, valóban mellbevágó, az alaptörvény egy valóban bizarr tákolmány. De itt is többről van szó. A magyar jogalkotás hagyományosan államcentrikus, célja sohasem volt más, mint egy, a társadalom szemében kétes legitimitással bíró hatalmi szerkezet fenntartása. Tárgya rendre nem az egyén vagy a közösség, hanem az állam jogosítványainak megfogalmazása és érvényesítése, nem az állam társadalmi ellenőrzése, hanem fordítva. Az egyéni és társadalmi alkotóerő egy hatalmas, de nem hatékony és tiszteletre egyáltalán nem érdemes államba ütközik, és ebben a végeláthatatlan ütközetben egyszerűen kimerül.

Teljes mértékben megértem azokat, akik szerint a fentiek a vitairat szakmai határain kívül esnek. Igazuk van. De figyelmükbe ajánlom azokat az írásokat Adam Smithtől Schillerig vagy Amartya Senig, amelyek a méltányosság és igazságosság kulcsszerepével foglalkoznak a gazdaságban, és szeretném külön felhívni a figyelmet Nicholas Káldor „initial conditions” ( kezdeti feltételek) és „path dependency” (útfüggőség) hipotézisére is.

Teszem ezt, mert a vitairatban feltételezett mechanizmusok csak abban a gazdaságban lehetnek elképzelhetőek, amelyikben a fentiekben leírtak még ha jelen is vannak, nem okoznak különösebb gondot. Az alkotóerő elfojtása a versenyképesség hiányát eredményezi, ami a magyar „vállalkozókat” az államtól való függőség állapotába kényszeríti. A tényleges versenyre képtelen magánszférát az állami megrendelések tartják fenn, de az állami megrendelés a nemzet forrásainak pazarló, nem hatékony felhasználását jelenti. Bár hatalmas összegekről van szó, a vitairatban foglalt javaslatok ezt a gondot, mint általában az alacsony hozzáadott érték/alacsony foglalkoztatás szindrómáját nem érintik.

A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára