Uj Péter: Aranylábú gyerekek
Cseh Laci a rohadt Phelps Misi miatt esett ki, mert az a hülye eltaktikázta, pedig annyival emelkedtek ki a mezőnyből, hogy nagyon, fatális véletlen, katasztrófa, összeesküdtek a szerencsétlen és a direkt rosszindulatú körülmények (meg egy Csatáry Laci bácsi által sem különösebben kedvelt, feltűnően kilincsorrú, földközi-tengermelléki népcsoport) ellenünk.
De hát a magyar virtus és a sportban történő intenzív élenjárás még él, egy nagy sportnemzet kardja fényesebb a láncnál, megmutatta a Szilágyi Ári, hiába csalták el Sidi Peti tuti lövöldöző aranyát a tudjuk kik, azért a kard az igazi magyar fegyver, abban vagyunk világverő zsenik, illetve ott is, meg vízilabdában, naná, csak a szerbeket nyomják a bírók, mert a híres szerb sportdiplomácia Trianon-alapon sunyi, és bírói segédlettel fizikálisan brutálisak a sportszerűség kereteit is átlépve, a montenegróiak meg szét vannak doppingolva, és a kormány fölajánlott nekik egy-egy kokainnal megrakott arany A8-ast, ha megvernek bennünket, és hát hiába minden, az instant zsenialitás, amit megtestesít Kemény Dini, hiába a sportág extraklasszisainak minden igényt kielégítő nagybetűs JÁTÉKTUDÁSA, egy Biros Peti, egy Kásás Tomi, egy Kiss Geri, egy Varga Dani ebben az egyenlőtlen küzdelemben csak futni tud az eredmény után, esetleg még vergődni a szorításban.
Még szerencse, hogy a pólós lányok pokollá tudták tenni a világbajnok amerikaiak életét: amikor két ilyen tradicionális magyar versenyszám, mint a vízilabda és az egymás életének pokollá tevése találkozik, ott számunkra sok fű teremhet, de még nem dőlhetünk hátra fellélegezve, hogy nagy kő esett le a szívünkről, mert a neheze még hátravan.
Például Mocsai Laliék még életben vannak a halálcsoportban, miután kiköszörülték a kis sárga rohangáló csalók ellen elkövetett csorbát Mikler Roli meg a visszatért majdnem spanyol, de már megint ősmagyar Nagy Laci remeklésével.
A népdalbeli közös japán–magyar határ és a szíriuszi DNS-rokonság olimpiai megfelelője alighanem a cselgáncs, és itt nem a ruházat alapvetően tradicionális magyaros, bő szárú jellegére utalok elsősorban (bár az is magáért beszél: nem lobog a dzsudogi, ha a szél nem fújja), hanem arra, hogy a dzsúdó igazi magyar sportággá vált az elmúlt sikeres évtizedek alatt, elég csak Atom Antira gondolnunk, de folytathatnánk a sort, én budaörsi lévén emlékszem még Tuncsik Józsira is, aki már 76-ban elhozta Montrealból a bronzot. Most itt egy Ungvári Miki, és pláne a lányok, a Csernoviczki Évi, a Karakas Hédi, máris záporoztatják az olimpiai pontokat, egy új aranygeneráció, akikre lehet a jövőt építeni, már ha ruharángatásról, gáncsokról és nagy esésekről van szó, egyértelműen látszik a jukó az alagút végén.
Megtanulják ezek még a himnuszunkat, de úgy, hogy sose felejtik el, mert ha máshogy nem megy, sportdiplomáciailag elérjük (most úgyis van egy bevethető, nemrég fölszabadult, tudományos fokozattal majdnem rendelkező, vérprofi sportdiplomatánk), hogy akik nem tudják rendesen eljátszani (nem ám olyan pattogósan, amilyenre Erkel Feri írta eredetileg, hanem ilyen jó szomorúan, amilyenre Dohnányi Erni gondolta át!), azok büntetésből ezerszer lerajzolják a közmédiákumok új logóit.
