Bemegyek a debreceni Hatvan utcán egy cukrászdába, én marha, s mit látok a sütemények között?

Horthy-szeletet.

Kétszázhúsz forint darabja.

Nem mintha sokallanám, csak hát elsőre mégis meglepődik az ilyesmin az ember. Másodjára már nem annyira, harmadjára meg már egyenesen hiányérzete támad, s joggal teszi föl a kérdést, hogy a magyar nemzeti emberek miért voltak megfosztva a Horthy-szelettől ez idáig.

Ott állok hát megütközve, de az az igazság, hogy csak magamat hibáztathatom. Én marha, hisz minek is megyek cukrászdába abban a városban, ahol az említett sütemény névadójának pár hónapja emléktáblát avattak? Miért is nem vagyok óvatosabb efféle forradalmi időkben, amikor a bűnös nyugati eszméktől megmámorosodott ellenforradalmárok itt settenkednek köztünk, s lázítanak a magyar emberek nemzeti egysége ellen?

Szóval ott állok az üvegpult előtt, s nézem a Horthy-szeletet. Nicsak, kicsi szívek vannak a tetején kakaóporból. Ó, milyen bájos barna szívecskéket szitáltak a Horthyra a gondos kezek! Ó, de édes. De édes az őfőméltósága, még szívecskéket is kapott. De miért is ne kapott volna? Elvégre egy valamirevaló kultusz azért kultusz, mert leszivárog a mindennapjainkba, s észre sem vesszük, máris átveszi a hatalmat egy cukrászda konyháján.

Kérdezem a kiszolgáló kislányt, hogy miért hívják azt a szeletet Horthynak, s miért éppen Horthynak hívják, de csak a vállát vonogatja. Nem tudja. Azt mondja, a főnök nevezte el mostanában. Ó, de édes, de édes a főnök, hümmögök, hogy még erre is van gondja, hogy átkeresztelje a hatlapost.

Merthogy hatlaposnak hívták régebben ezt a süteményt, ezt a mostani Horthy-szeletet.

De ezt a nevet még a forradalom előtti időkben kapta, logikus hát, már-már magától értetődő, hogy szép, egyszerű nevét el kellett veszítenie.

A klasszikus hatlapos nem maradhatott hatlapos, az új rendszerben Horthyvá kellett válnia. Esetleg lehetett volna Nemzeti Hatlapos Sütemény belőle, hisz újabban minálunk minden nemzeti: ma már nemzeti dinnyehéj úszik a nemzeti Dunán, s nemzeti a mély, amely nézi csak, s hallgat – mert most, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, természetesen egy szava sincsen a nemzeti mélymagyarnak. Vagy ha van is, szokás szerint üvöltés az, nemzeti handabanda, gyűlölködő fröcsögés.

Állok hát az üvegpult előtt, s persze egy Horthy-szeletet kérek, mi mást. Meg kell kóstolnom. Meg kell kóstolnunk, magyarok, hogy milyen is ez. Úgy látszik, ezt nem tudjuk megúszni.

Egy Horthy-szeletet kérek, s kérdezi a kiszolgáló kislány, hogy ott fogyasztom-e, vagy elviszem. Mondom neki, hogy elvitelre lesz, s már nyitnám a számat, hogy hozzátegyem azt is: nemhogy elvitelre lesz, de az utcán ki lesz dobva az első magyar nemzeti kukába. Igazából ott a helye. De aztán nagy levegőt veszek, s nem mondok inkább semmit – ezt nekünk le kell nyelni. Ezt jól kisütöttétek, magyarok, hát most már meg kell ennünk közösen. Ezt nekünk meg kell rágni, le kell nyelni, s egyszer majd meg is kell emészteni. Nem mondom, hogy könnyű lesz, az elmúlt ezer év tanulsága az, hogy az effajta keserű falatok megfekszik a magyar nemzeti gyomrot. A hányás segít ugyan, de csak akkor, ha időben ránk tör a magyar nemzeti hányinger. Mi pedig ezzel már elkéstünk, magyarok. Már megint elkéstünk, azt hiszem, hogy mi ettől már nem szabadulunk olyan könnyen, hiába elvitelre lesz.