Sajnos mozgáskorlátozott vagyok, és mint ilyen, másokkal együtt gondot okoz állampolgári jogom és kötelezettségem teljesítése. (Igen, ez hazámmal szembeni kötelezettség is!) Ötven évig tanítottam (negyvenéves munkaviszonyom van), és mindig a kötelesség vezérelt.

Amióta elért a gyógyíthatatlan, de nem halálos fizikai kór – amely szellemi képességemet nem korlátozta –, még tanítani se tudtam menni. Mostanában már az is gondot okoz, hogy olyan helyen járjak akár csak néhány lépcsőt is, ahol nincs lift.

Amióta ez a kór elért, minden választáskor felkerestek azok, akik ajánlási cédulát kértek. Emellett a pártképviselők is becsengettek. Nekik is megmondhattam (illetve telefonon jelezhettem), hogy képtelen vagyok a szavazóhelyiségbe elmenni. Az emeletről levitt ugyan a lift, de a járókeret sem volt elegendő a gyalogút megtételére. Ennek ellenére – a szavazatszedő bizottság érdekeinek tiszteletben tartásával – sikerülhetett elérni, hogy autóval elvigyenek a másik házig (noha közben összecsukható járókeretet kellett az autózás miatt használni). Azt viszont nem tudtam megtenni, hogy az emeletre feljussak, mert ott kerekes szék nem használható.

Eddig ilyen esetekben az történt, hogy lejött hozzám az urnával a szavazatszedő bizottság két tagja.

Amennyiben előzetesen regisztrálnom kell(ene), akkor a kormánytagok eljönnének minden mozgássérülthöz megérdeklődni, hogy akar-e regisztrálni (ez lenne az ésszerű kompromisszum)?

Nem is akarok arra gondolni, ha megfogadnák az egyik prominens kormánytag által felvetett javaslatot, miszerint aki regisztrált, annak kötelező volna szavazni! (Hány exhumálásra kerülne így sor?!)

Ha egy hallgatóm ilyen zagyvaságokat javasolna, elküldeném azzal, hogy előbb gondolkozzék, azután hallgasson, majd gondolja át még egyszer –és csak azután beszéljen. De hát én értelmes matematikushallgatókat tanítottam, akik hozzászokhattak ahhoz, hogy én is inkább háromszor meggondolom, mielőtt szólok.

Fried Ervin professor emeritus