Mindenki odavan a minapi Orbán-beszédektől, holott a korábbi miniszterelnöki tartalmak számtalan oldalról, hol nemzeti sallangokkal díszítve, hol szárazabb stílusban ugyanezt a politikai arcélt rajzolják hosszú idő óta. Ráadásul azokkal a kritikákkal, amelyekkel (ma már egyre gyakrabban barátaitól is) szembesülni kényszerül, az általa vázolt világból csupán efféle válaszok adhatók.

A kormányfő nézetrendszerét és az ebből fakadó intézkedéseket érő támadások pályáról való leszorításához ő is használ beszédírókat, spindoctorok által kidolgozott csúsztatásokat, trükköket, könnyen megjegyezhető dakota közmondásokat. Ám ahogy a bírálatok élesednek, s a valóság is csúnyán reflektál némelyik kormányzati döntésre, Orbán úgy fordul egyre keményebben és leplezetlenebbül azokhoz a fordulatokhoz, amelyek nem „kézbe kapott” szövegek, hanem saját reakciói – és azokat a víziókat védik a darabokra töréstől, amelyek az évek során a hatalom megszerzéséért folytatott szüntelen harc közben álltak benne össze.

A nemzet helyéről a világban, „katonái” szerepéről, ha majd elkövetkezik az ő országlása, a rendszerről, amelynek néhány ecsetvonásával már gyerekkorában megismerkedett, s amire történelmi példákkal igazolhatóan vevő a magyar néplélek. Számára igazi csalódást okozhatott és gyökereit mélybe eresztő tapasztalat volt a liberálisok felé tett kitérő, amely lehet, hogy valamikor egyszerre vonzotta és taszította – de az elutasítás nem pusztán azért kerekedett benne felül, mert az SZDSZ a Fideszt olykor az ifjúsági tagozatának tekintette. És nem csak azért fordult 180 fokosat, mert jobboldalon lelt hatalmi vákuumra.

A Fidesz vezére a határozottságot az erővel azonosítja, nem a hosszú egyezkedések embere, partnerei inkább „bedolgozók”, semmint érdekcsoportok szószólói. A szabad demokraták szocialistákkal való frigye számára végérvényessé tette, hogy ő ebből a folytonos alkudozásból nem kér. Horn Gyulában még látta a „főnököt”, de azt a kormányzási modellt, vezetési stílust, amelyet „ezek” a hol összezáró, hol széteső, a döntések után is perlekedő csapatukkal próbáltak összeeszkábálni, lenézte, elutasította – habitusa pedig segítette abban, hogy a kurzus száműzése érdekében rombolja azt is, ami netán neki is épült volna. Ne higgyük tehát, hogy a gondolat, miszerint összefogást nem a szándék, hanem az erő teremt, csak úgy kipattant Orbán Viktor agyából. Nem, ez az ő régi, legbensőbb tétele.

Amikor kormányfőként a gazdasághoz nyúl és kétségbeesett elszántsággal piros pontokat szeretne felmutatni a sok fekete mellé, nem Matolcsy Györgynek, hanem önmagának akar megfelelni – az elszabadult képzelőerővel és még több verítékkel összeállított tervek azért egyre merészebbek, mert nem a valósághoz, hanem a rendeléshez igazodnak. És amikor kiderül, hogy a számok kártyavárként omlanak össze, a tételek pedig szerteszét szállnak, és újra és újra korábbi ígéreteknek ütköznek – az erő már csak úgy működőképes, ha támadások, puccsok, ellenforradalmak és összeesküvések leselkednek rá, nem pedig a realitás felesel velük. A szabadságharcnak nevezett valaminek minden fronton, változatlan hévvel kell folynia, egy szűk, preferált kiszolgáló személyzettel, a társadalmi bázist valamiféle rendi alapon őrizni kívánt, fanatizált hívőkkel és számos, tömegekben élő sztereotípiát indulattá konvergáló axiómákkal, amelyek akár a legalantasabb ösztönöket is képesek mozgásba hozni.

A következmények nehezen kiszámíthatók, de a félázsiai, azaz a saját körletünkben leegyszerűsödik, már-már fenyegetéssé válik az orbáni fordulat: ha máshoz már nem, imádkozzunk a Jóistenhez, hogy az új gazdaságpolitikát siker koronázza, különben a demokrácia helyett új rendszert kell bevezetni.

Ámen.