Egy ideológiák utáni korra kell tehát berendezkednünk”. A Századvég Alapítvány kutatóinak elgondolásai akár még méltányolhatóak is lehettek volna, hiszen általános társadalmi igény mutatkozott a fentiekre, legalábbis a hatékony kormányzásra. Az agytröszt egyes szakpolitikai kiadványai és folyóirata (Nemzeti Érdek) a 2010-es évet megelőzően folyamatosan jelét adták az előbbi igényre való figyelemnek, akárcsak annak, hogy a jobboldal milyen (köz)politika-felfogás mentén kívánja „újraszervezni” az államot és Magyarországot.

Az akkori kormánypárti holdudvar azonban – jó szokásához híven – legyintett e kiadványokra, egy sor, nem több, kritikai gondolatot nem szentelt e köteteknek. Az 1990-es években „felhúzott” (inkább megálmodott) lineáris fejlődés- és modernizációparadigmába – annak csalhatatlanságába – beleszerelmesedett baloldal nemhogy nem „olvasott” magán kívül semmit, de képtelennek mutatkozott saját felfogásának elméleti korrekciójára is. Nem érzékelte a magyar társadalom problémahorizontjának érdemi gondjait, saját örökölt, majd újratermelt posztkommunista vonásait, akárcsak technokráciára hajlamos politikafelfogását. Egy távolról sem neoliberális baloldalról beszélhetünk, amely azonban képtelen volt a róla kialakult kép ellenkezőjét bizonyítani. Ennek hibáit viszont ne (csak) a társadalomban vagy a közvéleményben keressük, hanem a baloldal valóságérzékelésének félrecsúszásában, amelyre aztán a NER „kidolgozói” fent idézett „kívánságukkal” jól reagáltak, hogy aztán politikusaiknak hataloméhsége és -technikája kilúgozza a rendszer alapvetéseit. A társadalmi integráció szándékát ez irányú tettek ugyanis nem követték, a kormányzás permanens válsága jött el, továbbá a társadalmi szövet beláthatatlan sérülése. Az „ideológiák végének” kora lejárt, de ahogy a globális gazdasági válság, úgy a NER után sem ugyanúgy térnek vissza majd a „jó öreg” ideológiák.

Mit tanult múltjából és a NER eddigi két évéből a baloldal, mit ajánl a posztideológiák korában? Legutóbb e hasábokon már foglalkoztam a baloldal és balközép politika újrafogalmazásának általam helyesnek vélt keretéről („Mindannyiunkban benne rejlő Jó”. Népszabadság, 2012. május 15.), de most, hogy a magyar baloldal a francia és részben görög barátai győzelmein felbuzdulva „Európa balra fordul” meghirdetésében véli „megoldottnak” sikeréhségét, érdemes azt is megnézni, hogyan is kellene csörögnie a posztideológia diójának.

Csak a rend kedvéért: a magyar baloldal – ebben az esetben különösen az MSZP – azon külföldi testvéreinek (fél)sikerét üdvözli, akik egyrészt elutasítják mindazt a válságkezelési szemléletet, amelyet a Gyurcsány- és Bajnai-kormány képviselt, másrészt azt az európai (felzárkózási) modernizációs paradigmát, amely a rendszerváltás utáni állampárti deficitből kikecmergő baloldal legfőbb identitása volt; harmadrészt nemet mondanak arra a fiskális paktumra, amelynek orbáni elutasítása miatt a hazai baloldal (MSZP, DK) sajtóközlemények sokaságával rohanta le a nyilvánosságot; negyedrészt retorikájukban igencsak hasonlatosak az unortodox Orbán-kormányra. Nem lehet a baloldalnak úgy ünnepelni az előbbiek sikerét és csapásirányaikat – azaz az MSZP (és a DK) által is az országnak rendelt „európaizáció és modernizáció” reflektálatlan paradigmáinak elutasítását –, hogy közben Orbán Viktor hasonló különutasságát bírálja. Ehelyett inkább elméleti önkritika lenne a helyénvaló.

A magyar baloldal (sajnos) elképzelhetetlennek tartja azonban az Európai Unió és az európai intézmények kritikáját, bizonyos gazdaságpolitikai elvek univerzális alkalmazhatóságának bírálatát, a válságkezelés válságának kimondását vagy a globalizációkritikát. A hazai baloldal rabja az 1990-es évek „jobbító” modernizációs paradigmájának, amely bár többsebességű Magyarországból indult ki, mégis sokkal inkább „a” társadalommal, mintsem „társadalmakkal” számolt. Ez eredményezte többek között azt, hogy az ország szociálisan sok részre szakadt, ez az esélyegyenlőségi szakpolitikák és integrációs projektek befulladását. Mindezeknek elkerülése eleve lehetetlen volt a versenyképesség megteremtésének európai „előirányzata” közepette. A baloldal ezt az évek hosszú során be is látta, erről a messze nem vezető útról mégsem tért le. Bár napjainkra lassan már eltekint átfogó integrációs reformstratégiáktól (lásd az MSZP beígért „helyi”, Kelet-Magyarország programjának gondolatát), mégis amikor európai kérdésben kell megszólalnia (akár uniós válság, akár Orbán ürügyén), úgy ott folytatja, ahol 2010-ben abbahagyta, azaz a reflektálatlan európaiságnál és lineáris fejlődésmodellnél.

Aki pedig az előbbieket nem osztja, az antikapitalista – legalábbis a hazai baloldal szerint. Ennek bélyegét cipeli az LMP már megalakulása óta, amely párt – ha nem is a legéletszerűbb közpolitikai megoldásokkal, de – reagál a posztideológiai kihívásokra, él azzal a múltbéli politika(csinálási) kritikával, amely reflektál arra az állapotra, amely szerint az állam gazdaságpolitikai értelemben „túszul ejtett”, mégpedig éppen a válság okozta szemléletnek.

Az LMP folyamatosan felhívja a figyelmet arra a kritikai paradigmaváltásra, amely a „kinti” kortárs baloldalon zajlik ma. Scheiring Gábor után több mint egy hónapja Szabó Rebeka napirend előtti felszólalásában értekezett egy új típusú fejlődésfogalom (alkalmazásának) szükségessége mellett. „El kell ismerni az olyan, GDP-t nem növelő tevékenységek fontosságát, melyek a gazdaság és a társadalom alapjait építik, a köz számára hasznos javakat előállítva, például a házimunkát, a gyermeknevelést, az önkéntességet, a közösségi és kulturális tevékenységeket, a kézművestudást” – fogalmazott az LMP-s képviselő. A nemnövekedés elveinek – ezen megközelítés kritikájáról máskor – érvényesítéséről nemcsak ökopártiak, hanem kortárs szociáldemokraták is gondolkodnak. A szociológus Ulrich Beck egyenesen a polgári munka bevezetésére tesz javaslatot A munka szép új világa c. könyvében, amelyet nemcsak a teljes foglalkoztatottság utáni Európa munkaerő-piaci válságára, hanem a fiatalkorúak alulfoglalkoztatottságára is válasznak vél. Az MSZP a foglalkoztatás növelésének új paradigmájáig még nem jutott el, addig már igen, hogy a jólét (GDP) helyett jóllétről értekezzen. A Demokratikus Koalíciónak valószínűleg szintén állítania kell majd saját (modernizációs) alapvetésein ahhoz, hogy a „szociális remény” vagy akár a „szorongó” középosztály pártja legyen.

A válság közbeni/utáni közpolitikai bizonytalanságra nem lehet a múlt szemléletével válaszolni, márpedig a fentebb bírált modernizációs paradigma nagyjából olyan avítt lesz idővel, mint az old school baloldaliak jólétiállam-fetisizálása. Posztideológiák korában saját gondolatrendszerünk (kritikai) revíziója mindennapos tréning, hiszen aki a tegnap igazságait öröknek és adottnak véli, az bár következetes lehet, de a NER utáni idők sikeres alakítója aligha. Jelen helyzetben viszont mindenkiért kár.

A szerző politológus, az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) igazgatója